„Bíííjaa??? How do you spell it?” – szegezik nekem a kérdést majd’ minden alkalommal, mikor bemutatkozom – ami elég gyakran megesik, mert a CS-s összejöveteleken mindig van új arc, és általában a régebbiek nevére sem emlékszik az ember. Lehetetlenség mindig annyi nevet, nemzetiséget, foglalkozást, továbbá az itt tartózkodás időtartamát megjegyezni. Van, aki évek óta itt él, van, aki évekig fog itt élni, de a legtöbben 6-12 hónapra érkeznek. Mindenki értelmiségi, sokan az egyetemen tanulnak és/vagy dolgoznak, mások a számos kutatóintézet, vagy valamilyen fejlesztőtechnológiával foglalkozó cég alkalmazásában állnak (egy bizonyos, a várost nyilvánvaló okokból többször megjárt családtagom kedvéért jegyezném meg, hogy a Bioinfomatikai Intézetben dolgozót már kettőt is ismerek, az egyikük programozó (ami, mint megtudtam a szoftverfejleztő-mérnök leánykori neve), a másikat elfelejtettem, hogy ki is volt, csak tudom, hogy volt még valaki, de azt hiszem ő sem biológus).

A szokásos bemutatkozó szöveg (alkalmanként kb. 8-10-szer, de a múlt hétvégén házi összejövetel volt, ahova rengetegen jöttek, plusz a házigazda nem CS-s barátai is ott voltak, így ott megduplázódott a szívélyes mosollyal kísért kézfogások és verárjúfromok száma) után általában az adott nemzettel kapcsolatos sztereotípiák, hallomásból tudni vélt információk megcáfolása vagy épp ellenkezőleg megerősítése következik. Apropó sztereotípiák; mint szociológus-szerűségnek mindig azt tanították, hogy bár a sztereotípiák, olyan tudásdarabkák, amelyek segítenek eligazodni a világban, de nagyon csúnya-csúnya dolgok (amennyiben korlátolt gondolkodásúvá tesznek). Ennek fényében, meg persze jó tekesként, igyekeztem tiszta lapot adni mindennek és mindenkinek, különösen Angliának és az angoloknak. De hiába. Eddigi tapasztalataim alapján ugyanis, nevezett földrajzi egység és lakói éppen olyanok, mint amilyennek a közös kontinentális – avagy tengerentúli, ahogy ők mondanák – tudás tartja őket. De így legalább e tekintetben nem értek nagy meglepetések. Nem így a saját nemzetiségemet illetően: itt ugyanis francia lettem, az angolok szemében legalábbis. Mikor másodjára kérdeztek rá, hogy francia vagyok-e (a tapintatosabbja nem kérdez rá, csak miután kiderül, hogy magyar vagyok, vallja be, hogy pedig azt hitte francia), megkérdeztem erről Marie-t (a francia anyukát), aki azt válaszolta, igen, teljesen másképp beszélek, mint a többi magyar, akcentus nélkül. Ami azt jelenti, hogy franciásan, merthogy akcentus nélkül biztos nem, az tuti. Úgyhogy srácok, ne lepődjetek majd meg, ha hazatértem után arra lesztek figyelmesek, hogy nem ejtem a h-kat és feltűnően orrhangon beszélek.

Azért persze be kell vallanom, elégedett vagyok újdonsült nemzetiségemmel, ha azt le is próbálom tagadni, hogy ez azért van, mert az egyik legmenőbb akcentus itt a francia, szemben a nem létező magyarral, amit feltételezem az „erős kelet-európai akcentus” (ahogy egy regényben a horvát mellékszereplő kiejtését méltatták) kategóriába sorolnak, azt viszont vállalom, hogy sokban tudok azonosulni a francia (olasz, spanyol) nézőponttal (persze erős torzítás, hogy van egységes nézőpont), ami az itteni életről alkotott véleményt illeti. Igen, igen itt az ideje, hogy beismerjem, hogy sok dolog, amit eddig pihentetőnek találtam, most már kezd fárasztani, de azért továbbra is úgy érzem elég mélyen (azt hiszem, ez a szó fejezi ki legjobban, amit érzek) értem az angol világ működését és ezért megengedőbb vagyok, mint sok más külföldi.

Zárás- és illusztrációképpen idekívánkozik Iliana, a bolgár csaj (nem semmi jelenség egyébként; ő az aki, a feltűnően nőies ruhába bujtatott 48 kilójával, hosszú szőke hajával és helyes pofikájával a Bionformatikai Intézetben programozóként dolgozik – ezzel kapcsolatban meg is említette, hogy Bulgáriában a szőke lányok általában gogo-táncosok) és az angol háziorvoslás története. Szóval Ilianat az ideköltözése utáni első két héttel járó stressz annyira megviselte, hogy folyamatosan rosszul volt, émelygett, ezért ellátogatott egy orvoshoz. Elmondta a panaszait, mire a doktornő (a „she” használatából kiderült, hogy nőről volt szó) közölte, hogy nincs itt semmi gond, egyszerűen arról van szó, hogy terhes. Erre Iliana közölte, hogy biztos benne, hogy nem terhes. Ennyiben maradtak, így a felingerelt és émelygő Iliana felhívta Londonban élő (egyébként bolgár) anyját és közölte, hogy ezek az emberek nem normálisak, ő egy percig sem marad itt tovább. Az anya meggyőzte kissé hirtelen lányát, hogy adjon még egy esélyt a szigetlakóknak, így pár hónappal később Iliana továbbra is itt tartózkodott, amikor bárányhimlős lett; elmondása szerint annyira rosszul volt, hogy az első nap azt hittem meg fog halni, a harmadik napon viszont már azt kívánta bárcsak halna meg. Iliana hirtelensége ellenére bizakodó természetű és egyébként sem volt nagyon más választása, így felhívta háziorvosát és kérte jöjjön házhoz, nagyon rosszul van, mire a kedves orvos közölte, hogy nem tud mit csinálni, de Iliana semmiképp nem menjen emberek közé, mert fertőz. Iliana így végül egy bulgáriai orvost volt kénytelen felhívni, aki megmondta milyen recept nélkül is kapható szer jó a viszketés ellen. Iliana szerencsésen meggyógyult, de az angol orvoslás örökre elásta magát a szemében, így talán nem véletlen, hogy neki mesélnek el olyan történeteket, amikben például egy amerikai srác amnéziás lesz az angol orvosok által felírt gyógyszerektől (a durvábbik verzióban eljön hozzá az anyja Amerikából, majd visszautazik, kis idővel később a fia felhívja, hogy mikor jön, mert nem emlékszik rá, hogy már volt nála). A történet eme drámai befejezése után Iliana kis szünetet tartott, majd mindnyájunknak azt tanácsolta, bármi bajunk is van, semmiképp ne forduljunk itt orvoshoz.