Írtam egy nem publikált blogbejegyzést még úgy másfél héttel ezelőtt arról, hogy milyen érzés is nekem, itt és most egyedül lenni. A mondanivalója lényegében annyi, hogy jó, eszméletlenül jó. Gyakorlatilag nincs senkim és ez

1. mérhetetlen nagy szabadságot ad önmagam (újra)felfedezéséhez
2. olyan helyzetek önálló megoldására kényszerít, amikkel otthon soha nem szembesülnék, vagy nem lennék rákényszerülve, hogy egyedül boldoguljak
3. olyan felismerésekre vezet, amelyeket valahol mindig is észleltem, de talán éppen azért, mert annyira szem előtt voltak, valahogy mégsem birtokoltam igazán (mint amikor túl közel tartanak valamit a szemedhez és ezért nem látod élesen)

Végül azért nem tettem közzé, mert túlságosan személyes lett, mindenesetre nagyon érdekes volt most, öt nap majdnem totális egyedüllét után újraolvasni.

Mivel a húsvét miatt nem találtam CS-est, aki fogadni tudna, ezért egy hostelban laktam, közepesen szar helyen (este kicsit féltem haza menni) egy kb.10nm-es 15 fős szobában, amit teljesen megtöltöttek a háromemeletes ágyak; a szinten még négy másik ilyen szoba volt és mindehhez két wc, két zuhanyzó és egy csap. Azt tudni kell rólam (ezzel legtöbben már szembesülhettetek), hogy a kényszerbetegség határát súrolóan kényes vagyok bizonyos dolgokat illetően (például rosszul vagyok a gondolattól, hogy a bőrfelületem idegen, vagy idegen anyagokkal érintkező anyaghoz érjen – ami eléggé megnehezíti például a törölközőm megszárítását ilyen komfortfokozatú helyeken).

Napi több mint 10km-t gyalogoltam, mivel a metró rohadt drága, meg amúgy is a föld feletti város megtekintése miatt jöttem. Ebben nincs benne a múzeumokban való sétálás. Egyik nap délután egy körül egyszerűen nem bírtam továbbmenni, annyira álmos (aludni egy fentebb ismertetett szobában még holtfáradtan is meglehetősen nehéz) és fáradt voltam.

Az időjárás a honi novemberi körülményeket idézte, ha kisütött a nap, akkor már majdnem olyan volt, mint ha egy kevésbé meleg október végi nap lenne. Szerencsére a legnagyobb zuhét a British Museum átlátszó teteje alatt üldögélve sikerült átvészelnem, de egyszer azért elég csúnyán megáztam.

Szerdán és csütörtökön csak néha éreztem úgy magam, mintha a Sziget szombati napján 9-10 magasságában tartanék a Világzeneitől a Nagyszínpad felé, péntektől kezdve a hétvégének és a húsvétnak hála konstansan ilyen érzés tölthetett el. Szerencsére a sok év Szigetnek hála (azt hiszem még soha nem dicsekedtem el vele egyikőtöknek sem, de majdnem biztosan állíthatom, hogy többször megdöntöttem a rekordot a fentebbi Sziget-távon, főleg, ha már be voltam csiccsentve, és ha fiú és/vagy jó koncert is volt a dologban) egész gyorsan keresztül tudtam verekedni magam a mindenütt 10 feletti létszámban jelenlevő spanyolok tömegén.

Azzal viszont rendszeresen el szoktam dicsekedni, hogy még soha nem sikerült ott kijönnöm a Blaha aluljáróból, ahol akartam (a villamosmegállókat leszámítva) annak ellenére, hogy ebben az aluljáróban járok legtöbbször mióta tekes vagyok. Talán azt is meséltem már, hogy egyszer a Tűzraktérből kijövet nem sikerült a Király utca irányában elindulnom, annak ellenére, hogy ez lett volna a szándékom. Ennyi talán elég is tájékozódási képességeim ismertetése gyanánt. És most jön a meglepetés: kiderült, hogy bár tájékozódni érzésből valóban nem tudok, de ha rá vagyok kényszerülve, kiválóan tudok térképet olvasni, vagy legalábbis ebben a városban sikerült, ugyanis egyszer sem tévedtem el és sokszor még térkép nélkül is odataláltam helyekre.

Két útikönyvem volt. Remekül kiegészítették egymást: egy Eyewitness London Top10, ami a klasszikus turistás helyek bemutatására szorítkozik és egy TimeOut London, ami inkább a briteket célozza meg. Mivel az Eyewitness megközelítési módja ihletet adott, íme az én London Top 10-em:

      1. (holtverseny) a 156. Cambridge-Oxford evezős verseny ill. a húsvét vasárnapi

           Evensong a Westminster Apátságban

      2. a National Gallery (Van Eyck, Rembrandt, Corot, Monet, Degas, Van Gogh stb.)

      3. Notting Hill

      4. Tate Modern – nem vagyok nagy kortárs művészet rajongó, de le a kalappal)

5.  az összes többi baromi jó és INGYENES (szerintem lelkiismeret-furdalásuk van amiatt, hogy összerabolták a fél, jobban mondva az egész világot) múzeum (pl. British Museum, Tate Britain stb. – rengeteg múzeum van, tényleg)
6. Big Ben – én imádtam, nem is gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog
7. Millenium Bridge (híd csak gyalogosoknak – bárcsak lenne egy Pesten is)
8. a kocsma vagy inkább talán bárnak nevezném, aminek a hátsó része teljesen olyan, mint a Twin Peaksben (gyengébbek kedvéért: mindenidők legjobb sorozata – töltsd le és kezd el nézni) a Red Room
9. St. James’s Park (egy parkot illő ideírni, mert nagyon jó, hogy ilyen sok van, de nekem igazából csalódást okoztak, főleg a Hyde Park, de lehet, hogy csak amiatt, mert szar volt az idő)
10. a segítőkész rendőrök (többször is láttam, hogy segítenek a turistáknak és hozzám is, kérdés nélkül odajött egy miközben az útikönyvet böngésztem és megkérdezte segíthet-e)

+1. (különdíj) szervezettség (végre egy város/ország ahol tudnak szervezni! És engem abszolút nem zavarnak a szervezéssel együttjáró korlátok és szabályok sem, mivel számomra legtöbbször teljesen logikus, és az egymás mellett létezést segítő szabályok – egy rúgóra jár az agyunk és ez nagyon megkönnyíti az itteni életem) és tisztaság (a TimeOut-os útikönyv szerint persze London koszos, de hát ez bocsánatos bűn, a derék brit szerzőnek biztos nem sikerült még átjönni a Csatornán és vetni egy pillantást a kontinens nagyvárosaira)

Az egyensúly kedvéért a legkevésbé kellemes öt dolog:

1. az időjárás (és nemcsak azért, mert most rossz időt fogtam ki, London isteni város lehet májustól augusztusig néhány – mondjuk, úgy 20-25-re saccolnám az eddig látottak alapján – déli felfogással nézve is jó időjárással bíró napon, de azokat leszámítva szerintem elviselhetetlen, hogy áprilisban ilyen idő legyen
2. Starbucks és társai minden sarkon – de most komolyan, én, ha kávéznénk sem tenném ilyen helyen, hisz nem éppen az teszi még élvezetesebbé a dolgot, ha valami eldugott, aranyos, régies bútorokkal berendezett ládikószerű helyen, olcsón jó kávét iszol?
3. kaja: az egy dolog, hogy drága, de szar is – csupa étteremlánc, semmi egyedi, helyes kis kajálda
4. a déli part – az szuper, hogy a rakparton sétány van és nem autópálya, mint Pesten, de 200 méterre a Temzétől már csak londoni viszonylatban lepukkantnak számító és csöppet sem angolos lakóházak vannak, ami nagyon egyenlőtlenné teszi a város elrendezését helyileg, mivel északon meg csomó jó hely nagyon messzire van a folyótól
5. a London Eye ár-érték aránya

Szóval összességében azt tudom mondani, hogy nagy tapasztalat volt, még egy hónappal ezelőtt sem gondoltam volna, hogy képes vagyok egyedül elutazni és elboldogulni egy nagyvárosba/n és fantasztikus érzés átlépni a saját határaimat. Visszajövök majd még mindenképpen, mert sok minden kimaradt. Londonban jó lehet lakni (északon egyes részeken és annak, aki bírja ezt az időjárást), mert ahhoz képest, hogy mennyire meghatározó gazdasági, kulturális stb. szempontból, egy nagyon is élhető nagyváros. De hát Rómának a nyomába sem ér.