Angliát csak ajánlani tudom, minden olyan lánynak, akit a hazai viszonyok között elért sikerek következtében megnövekedett (vagy éppen a megszokott konstansan magas) önbizalom miatt a túlzott hiúság vádjával illethetnének. Itt ugyanis, mint talán már írtam is, nem szokás az utcán vagy bárhol veled szembejövő ember létezését tudomásul venni, így nincsenek fütyülések, ciccogások, vagy éppen mélyen egymás szemébe nézések sem.

Kezdetben persze azt hittem, egyszerűen nem tetszem az itteni srácoknak. Kész, ez van, az angol srácok genetikusan immunisak az én feromonjaimra. Aztán valahogy (khmm, nyilván semmi közöm a dologhoz) szóba került a dolog az egyik CS-s rendezvényen, ahol is csodák csodájára kiderült, hogy a bolgár lány feromonjainak és az itteniek ilyetén érzékelő szerveinek találkozásával is lehet valami gond, mert ahogy ő fogalmazott először azt hitte, hogy meghízott (van legalább 45 kiló vaságyastul) mikor megérkezett, mert semmilyen fajta visszajelzést nem kapott, mikor hamisítatlan xxx (ide helyettesítsetek be valami luxusmárkát), karcsúsított kabátjában és yyy napszemüvegét szőke hajkoronája diszkrét meglobogtatása közepette levéve végigvonult Cambridge utcáin. (Ha tehát én kicsit furcsálltam, ő egyenesen sokként élhette meg az itteni normákat, mivel elmondása szerint Bulgáriában a srácok tetőtől-talpig mérik végig a szebbik nem mellettük elhaladó képviselőit és ennek elmaradása a nőiség teljes megkérdőjelezésének tekinthető). Kezdtem tehát kicsit megnyugodni, hogy talán mégsem az én feromonjaimmal, meg azzal van a gond, hogy nem kapcsoltam Szex és New York 2 üzemmódba.

Kicsit később jött is a biztos megnyugvás: az egyik könyvesboltban egy daliás 70-es gentleman megszólított és verbális úton a tudomásomra hozta, hogy szerinte nincs gond a feromonjaimmal (igen, pont ezeket a szavakat használta). Teljesen megnyugodtam tehát, hogy ha az izlandi vulkán teljes felrobbanása, a Csatorna hajózhatatlan óceánná tágulása és a Csalagút beomlása következtében itt kellene leélnem életemet, akkor is lenne esélyem minden nő egyetlen vágyának kielégítésére, vagyis a házasságra, csupán a kicsit, hmm, tapasztaltabb korosztály tagjai között kellene keresgélnem.

Hamarosan egy korban hozzám lényegesen közelebb álló hímnemű lény olthatatlan vonzalmáról is meggyőződhettem. Történt ugyanis, hogy rendkívül ledér XL-es pólómban a parkban futkároztam volt, amikor is a park egyes részeit időnként teljesen kisajátító, a szomszédos utcában lévő suliban tanuló srácok közül, egy már majdnem egészen 11 éves bika (mert hát milyen más megnevezéssel is illethetnénk egy ilyen szép, kifejlett hímet) a „Hey, Sexy!” felkiáltást találta volt az ajkán kiejteni előttük való elhaladtamkor, majd későbbi visszatérteim (mivel én szavaitól megtáltosodva tovább futottam köreimet) során világossá vált, hogy tisztában van az iménti cselekedete jelentésével és hogy igen, én vagyok az a szerencsés hölgy, akinek megtisztelő figyelmét szánta. Elöntött tehát a teljes megnyugvás, nemcsak arra van remény, hogy férjhez menjek, de arra is, hogy utódot is világra hozhassak, hisz mint a tavalyi hírek óta tudhatjuk, az angol srácoknak ez már ennyi idősen is megy.

Örök elégedetlenségem azonban még ilyen fergeteges siker után sem hagyott nyugodni; ott motoszkált ugyanis a fejemben a gondolat, hogy talán azért mégsem ártana, ha gyermekeim apja legalább a vállamig felérne. Szerencsére nemrég az egyik college udvarában szembejött a Nagy Angol Ő, egy a vizsgái befejezését ünneplő, meglehetősen ittas, viszont határozottan 19 és 25 közötti srác személyében, aki miután sikerült kikerülnöm őt és két pajtását, akik imbolygó lépteit támogatták, megdicsérte a ruhámat (igen, igen érdemes volt egy, azaz egy napra az elmúlt 3 és fél hónap során, a szakadt, babanyál és –takony foltokkal tarkított farmer-póló kombinációt a 7 fontért vásárolt foltmentes egyberuhára váltani).

Így tehát azzal a megnyugtató tudattal tölthetem el itt a maradék 3 és fél hetet, hogy bármi történjék is a 12 év alatti vagy 70 év feletti és/vagy részeg angol pasik egyszerűen imádnak.

Ui.: azért a teljesség, no meg persze a hiúságom kedvéért megjegyezném, hogy egy amerikai volta miatt a Miszter Dárszi címre ugyan jogot nem tartható, viszont 1.99 cm magas, 98 kilós, történelmet tanuló és meglehetősen jóképű cambridgei diák is észrevette a létezésemet egy pillantás erejéig, a 156. Cambridge – Oxford evezősverseny győztes cambridgei csapatának kapitánya személyében – ó, kedves pesti entellektüel srácok ti vajon miért felejtettétek el, hogy a sportoknak való hódolás valójában ugyanannak a megfoghatatlan és örökké megfejthetetlen dolognak a – más eszközökkel való – keresése, amit ti a Szabó Ervinben egész nap a seggeteken ülve, majd este a Gödörbe áttotyogva a cimborákkal való sörhasnövesztés és világmegváltás közben kerestek?