(Mivel most a net nélküli lapotopomon írok, sajnos nem tudom belinkelni a honlapját, de ha nem felejtem el, akkor majd megteszem.) es ime: http://www.admin.cam.ac.uk/sciencefestival/
Az előző két hetem csúcspontjait gyakran az egyetem (mármint a University of Cambridge, mert van ám egy másik is a városban a pórnépnek, az Anglia Ruskin nevezetű) által szervezett Science Festival (SF) előadásai jelentették. Ezen a két hetes rendezvénysorozaton több mint 60 különböző helyszínen várták az érdeklődőket. És szószerint várták is: mindig volt vagy három SF-s pólóban álldogáló fiatal, akik kizárólag azért voltak ott, hogy hatalmas mosoly és sűrű velkámozás kíséretében útba igazítsanak; egyszóval profi szervezés biztosította, hogy nehogy valaki lemaradjon egy őt érdeklő programról.
Én négy előadásra látogattam el, de ezeken kívül számos célzottan gyereknek szóló játékos-tudományos program, kiállítás, interaktívosdi stb. is volt. Mindkét szombatját reggel 10-től este kb. 9-ig kizárólag a tudomány fesztiválon való ünneplésének szentelhette, aki akarta. És akarták! Az első előadás, amire elmentem szombat délelőtt 11-kor volt és az autizmusról szólt, ami bár nagyon érdekes téma, általában mégsem vonz tömegeket. Kivéve egy ilyen 800 éves egyetemmel rendelkező angol városban, ahol
- megengedhetik maguknak, hogy szombat délelőtt ne a héten időhiányában elmaradt fontos teendőkkel, másodállással, ebédfőzéssel (be tudnak ülni kajálni jobb étterembe is minden hétvégén, vagy gyakrabban is akar), pihenéssel (hétközben is normálisan alszanak) stb. töltsék az idejüket
- igény is van a tartalmas szabadidős elfoglaltságokra, mint amilyen ez, vagy a színház, társas összejövetelek (a szemben lévő parkban kb. 10 család barbecuezott az egyik hétvégén), vagy akár a sportolás (szintén a parkban van két focipálya, egy körbezárt, ultrabiztonságos játszótér és egy betonos teniszpálya – hétvégente jó időben mindegyiket egész nap használják)
Persze mindehhez az kell, hogy a város és az egyetem lazán finanszírozni tudjon egy ennyire hosszú és sok embert foglalkoztató programot (néhány fizetős program is volt, de a legtöbb ingyenes volt).
Az autizmusos előadás egyébként nagyon érdekes volt, most nem részletezném, egy dolgot mesélnék el. A professzornő egyik anekdotája szerint, volt egy olyan felnőtt „kísérleti alanya”, aki gyerekkorára visszaemlékezve elmesélte, hogy amikor megkérték, hogy adja a kezét, ő arra gondolt azt várják tőle, hogy ténylegesen vágja le és nyújtsa át a kezét. Ez is egy példája annak, hogy az autista emberek nehezen értik meg a szavak mögötti jelentést, nehezen tudnak szóképeket értelmezni.
Nagy show volt a kémiás előadás, amire gyökereim és kedves term.tud. vonalon mozgó barátaim iránti tiszteletből ültem be. Burning Issues volt a címe, egy kb. 600 fős előadóban egy professzor-faszi kanárisárga köpenyben és segítők hadával felvértezve mindent égetett, ami csak éghető, no meg azt is, ami nem, közben pedig időnként vegyületek kivetítésével és szénatomok stb. emlegetésével próbálta okítani, a közönség 70%-át kitevő 14 éven aluli fogékony lelkeket. Hát sajnos én már nem tartozom közéjük. Mindenestre többször is eszembe jutott az a bizonyos történet Lillusról, egy szoknyáról és egy kémia óráról J
A kedvencem mégis a személyiség pszichológiás agytágítás volt, annak ellenére, hogy az elején csupa olyan gondolat jutott eszembe, a harmadik előadásra – ami elvileg az iszlám európai jelenlétének tudományos és kulturális vívmányairól szólt volna, de valójában egy, azaz egy muszlim bácsiról írt könyvét adta elő egy mérsékelt előadói tehetséggel megáldott pasi – is reflektálva, hogy milyen érdekes, hogy annak ellenére, hogy ez itt az európai tudományos élet egyik fellegvára, továbbra sem érzem, hogy a tudomány megszólítana. Én az egészt szeretem látni és nem a kis részleteket, mert ha az egészet látod az sokkal aktívabbá tesz, mint ha mindenki turkál a saját szemétdombján és közben elveszik a lényeg (ez a megjegyzésem a társadalom és humántudományok részleges ismeretéből fakad, a természettudományokról ilyen szempontból nem kívánok nyilatkozni most). Szóval ott állt a 30-as jóképű, jó modorú, igazi angol zsúrfiú és elkezdett a tinilányoknak szóló ismeretterjesztő-felvilágosító könyvek horoszkóp szekcióját idéző karaktertípusokat felvázolni, mindezt persze szemmel láthatóan mély elméleti megalapozással (természetesen Freud nem maradhatott ki) és biztos matematikai műveletek, szigorú módszertani szabályok segítségével igyekezett alátámasztani. Persze mindenki imádta. Én próbáltam ellenállni, de a BBC által szponzorált netes kutatás eredményeinek ismertetésénél megadtam magam; túl jó ötletei voltak a srácnak, pl. kimutatta a gyerekkori trauma átélésének és az érzelemkifejezésben való gyengeség ill. a problémakezelésben (nem tudom, hogy ez-e a hivatalos magyar megfelelője) való erősség együttjárását. Hát ezzel már engem is levett a lábamról… Volt még szép színes térkép, amin bebizonyosodott, hogy a dundii srácok nem véletlen nem érezték olyan jól magukat a skótoknál, mivel a nyitottság faktor arra fele jóval gyengébb, mint pl. itt vagy Londonban.
Egyszóval le a kalappal az dolog operatív részét megszervezők, az egyetem és a városlakók előtt.
