Ez most nagyon hosszú lesz. Meg fogom ugyanis próbálni a lehetetlent és szavakkal kifejezni, hogy milyen volt. Az esetek nagy részében a szavak (akár kimondott, akár írott formájukban) a kedvenc kifejező eszközeim, de erről a 37 napról legszívesebben egy filmmel mesélnék. Biztosan lenne benne egy olyan jelenet, amelyben egy fiatal lány egy konyha-nappaliban áll az erkélyajtónál, bögrével a kezében, este van, vagy csak sötét, mert kint esik az eső, és próbálja kivenni a háztól alig egy madárröptére magasodó hegy körvonalait és közben az ajtó üvegében tükröződik az arca. Ez volnék én, a kelet-európai bevándorló.
Mert ezalatt a 37 nap alatt valóban nem éreztem magam másnak, mint egy 22 éves kelet-európai bevándorló lánynak (ez fontos!), aki anyagi és kapcsolati tőke nélkül, és hiányos kulturális tőkével (olasz nyelvtudás) rendelkezve érkezik meg egy teljesen ismeretlen nyugat-európai kisvárosba, méghozzá hova máshova, mint a kisváros bevándorló „negyedébe”, az autópálya mellé, a városhatáron túlra.
Nem nulláról, hanem mínusz tízezerről indultam. Az összes Welcome eventről lekéstem, ami nemcsak azt jelentette, hogy jujjj! lecsúsztam az első nagy, részegen tök ismeretlennel való smárolási lehetőségekről, hanem bizony azt, hogy lemaradtam az összes tájékoztatóról, nem kerültem rá egy fontos levelezőlistára, nem kaptam meg tájékoztatófüzeteket és még sorolhatnám. Amit a többi Erasmusos elintézett a suli kezdés előtt (mert nem kevés elintéznivaló van, csak ez valahogy kimarad a „jajdenagyonjóvolt, életemlegnagyobbélménye” Erasmus beszámolókból), azt nekem az egyetemre járással párhuzamosan kellett végigcsinálnom úgy, hogy se a várost, se egy árva lelket nem ismertem. Mindezt nem angolul, mint Hollandiában, Svédországban, Dániában stb. tenné az ember, hanem olaszul.
Azokon a napokon mikor sokat kellett a városon belül gyalogolnom állandóan esett, akkor is például, mikor rossz helyen szálltam le a buszról, mert nem tudtam melyik megállónál van a szupermarket, mindezt úgy, hogy bérletem még nem volt (mert ahhoz bizony codice fiscale – vagyis egy ilyen azonosító szám kell, amit egy hivatalba elzarándokolva lehet beszerezni, de ha mindez megvan, és sikerült kitöltsd a bérlethez szükséges űrlapot (!), azt lefénymásoltad és aláírva visszavitted, akkor is egy hetet kell várj arra, hogy kész legyen, ami alatt fizetheted a 80 eurócenteket a jegyekért, amik 70 percig érvényesek, tehát ha rossz helyen szállsz le a buszról és ezért újabb 15 percet kell várj a következőre, hogy visszaszállhass, majd elmész bevásárolni, akkor dolgod végeztekor, újabb jegyet kell érvényesíts, mert biztosan nem fogsz beleférni a 70 percbe). Ahogy azon a napon is esett, mikor az első két könyvemet megvettem, hogy legalább el tudjak kezdeni tanulni, mivel jegyzetelni nem tudtam, az előadások diáihoz (amik a vezérfonalat adják) nem volt hozzáférésem egészen addig, amíg nem lett kész a Tanulmányi Szerződésem, amit viszont csak bizonyos napokon tudsz aláírattatni (mivel a nyitvatartási idő ütközik az órákkal, amikre viszont nem ártana járni, mivel ugye meg kellene tanulni olaszul+az adott tárgy anyagát+általános információk begyűjtése sem ártana). Ez két hétbe telt, mivel a TO-s néni nem találta (sic!) a dékánt, akinek alá kellett volna írnia a szerződést. Megvettem tehát a könyveket úgy, hogy az ösztöndíjam ekkor még mindig nem érkezett meg. De esett aznap is, mikor a rémálomszerű bolognai erasmusos kirándulás végén – amiről talán sokat elárul az, hogy számomra a legjobb része az volt, mikor két órán keresztül ülhettem a csehszlovák (értsd: cseh és szlovák, de ők ugye megértik egymást) lányokkal egy asztalnál, miközben ők csehszlovákul társalogtak (20 percenként valaki lefordított egy mondatot nekem angolra), mert abban a két órában legalább melegben voltunk, nem esett ránk az eső és nem kellett félnem attól, hogy elveszítem a csoportot – hajnali kettőkor Bologna külvárosában álltunk (ez kb. 70 erasmusos diákot jelent) holtfáradtan és bőrig ázva a buszra várva, aminek egy órája meg kellett volna érkeznie és a többségében holtrészeg szervezők egyike sem adott semmilyen felvilágosítást arra vonatkozóan, hogy megfog-e érkezni a buszunk, és ha igen akkor mégis mikor.
Van ez a Maslow-féle szükséglet piramis, ami nagyon sokszor eszembe jutott ebben a bő egy hónapban. Kicsit úgy érzem most ugyanis magam, mint annak a tanmesének a főszereplője, aki mindig farkast kiált, és aztán mikor tényleg ott a farkas, már senki nem hisz neki; nem nehéz úgy örök elégedetlennek lenni, hogy te a csúcsélményre vársz, és emiatt nem tudod értékelni azokat a dolgokat, amik az alsóbb „szinteken” megadatódnak neked. Azért írom ezt a bejegyzést, mert egyrészt vége van ennek a 37 napnak, és így már ki tudom egyáltalán fejezni mit éreztem, másrészt mert most kezdek rájönni, hogy legtöbbőtök számára az én rossz kommunikációs stratégiám hibájából kifolyólag is egyáltalán nem vált világossá, hogy ezúttal tényleg farkasról volt szó.
Életemben nem szorongtam még ennyire. (Emlékeztek arra az osztályfőnöki órára, mikor a Kézdy megkérdezte tőlünk, hogy mi a különbség szorongás és félelem között? Én válaszoltam először, rosszul. A félelemnek tárgya van, a szorongás viszont „a tehetetlenség tudatával összekötött félelem érzése, amely egészséges embernél is bekövetkezhetik megfelelő körülmények közt”.) Ehhez nyilván az is kellett, hogy kontrollfrík legyek, mert igen, egy nálam jobban beleszarni tudó embert (ilyet nyilván nem lenne nehéz találni) biztos kevésbé viselt volna meg ez a dolog, de én teljes mértékben azt éreztem, hogy a világról rendelkezésemre álló majdhogynem összes tudást, információt és minden képességemet és adottságomat használnom kell ahhoz, hogy túléljek. Értve ezt úgy, hogy mikor az első órákra beültem, amikor az egyetemi online és offline tanulmányi rendszert próbáltam megfejteni, vagy amikor az egyes irodákban próbáltam olaszul elintézni a dolgokat, akkor tényleg úgy éreztem, hogy ha kevésbé lenne jó a memóriám, a helyzet-felismerési képességem, a nyelvérzékem, az érzelmi intelligenciám vagy az általános műveltségem (ezeket mind szigorúan ordinális értelemben véve) és még sorolhatnám, akkor egyszerűen nem lenne ez az egész kivitelezhető, mert minden körbeveri egymást és az ilyen körbeverések következtében nem tudnék ebből a pokolból nagyobb anyagi veszteség és/vagy egészségkárosodás nélkül kikerülni. Merthogy, az ilyen élethelyzetek kísérőjelenségei szinte minden ember esetében (mások elmondásából és a saját tapasztalatimból legalább is erre a következtetésre jutottam) a különböző testi panaszok, melyek igaz, szerencsére, a legtöbb esetben nem súlyosak, de arra kiválóan alkalmasak, hogy az egyébként is a maximális biztonsághiány állapotában leledző szerencsétlent még jobban kétségbe ejtsék (például mert, mint annyi más dologgal kapcsolatban, így az egészségügyet érintően sincs semmi információja, nem tudja hol van az orvosi rendelő, mennyibe kerülne neki, mikor tud odamenni és hogy hogyan is tudná a panaszait idegen nyelven ismertetni).
Természetesen nem egyformán szar minden nap, nem egyformán szorongsz, van, amikor már majdnem úgy érzed egyenesbe kerültél, vagyis már majdnem elérted a zéró szintet. Történetesen ekkor épp jön egy Halloween buli, amire még esélyed is mutatkozik eljutni, mivel a veled egy házban lakók (abban a házban, ahová éjszaka gyalog nem tudsz hazajutni, busz nincs, a taxi pedig 10 euró, ha egyedül hívod, vagyis hozzá vagy láncolva másokhoz) is lelkesnek mutatkoznak a buli hallatán. A csehszlovák nőfront társas befolyása alatt kivételesen még a biztonsági szabályaidból (ruhát ebben a városban azért hordunk, hogy megvédjen a hidegtől, azaz a fel- és megfázástól, vesegyulladástól és az egyéb rettegett betegségektől, vagyis a H&M és társai, meg a büszke léptek ebben a játékban nem játszanak) is hajlandó vagy feladni, és minden gondod és félelmed elfelejtve Hamupipőkét játszani, tudván, hogy nem sokszor lesz még lehetőséged ilyen formában jól érezni magad a fent említett körülmények folytán. És megtörténik a csoda és a dézsából ömlő eső, a lekésett busz, az elcseszettül szar, drága és zsúfolt hely, a legklisészerűbb Erasmus-buli és a legundorítóbb Erasmus-arcok ellenére jól szórakozol, sőt úgy érzed, hogy erre az estére kicsit visszakaphattad önmagad, az identitásod. De a csehszlovák lányfront túlélési stratégiája nem erre a bulira épül (pl. ábrándos valóságtól elrugaszkodás, otthoni barát, aki minden nap ír emailt/smst stb., itt felszedett, kocsival rendelkező és állati papucs olasz csávó), így ők nem tudják függetleníteni a hangulatukat a kedvezőtlen körülményektől, ezért alig két órával a megérkezésetek után értetek jön a már említett olasz papucs, hogy az autójával és hazafuvarozzon titeket. Világvége. De másnap összeszorított foggal tovább kell csinálni.
A félelem (szorongás) nagyon nagy úr. Csak sejtéseim lehetnek, hogy mit érezhet, egy Kelet-Európánál keletebbről (nem feltétlen földrajzi értelemben) érkezett, nyelvet nem beszélő, egészen más kultúrában nevelkedett, láthatóan idegen (tehát olyan testi vonásokkal és/vagy öltözködési szokásokkal bíró egyén, akiről – velem ellentétben – rögtön meg lehet ezt állapítani), az országról, a kultúráról szinte semmit nem tudó bevándorló, akinek nincs hová hazamennie, akit senki nem támogat otthonról.
Lehet, hogy januárban meg fogok bukni a vizsgáimon, lehet, hogy sok pénzbe fog kerülni, hogy piszlicsáré papírügyek miatt nem akkor hagyom majd el a szállást, amikorra beígértem és még kismillió nehézség várhat rám és kismillió dolog sülhet el rosszul. De ma én segítettem a fénymásoló helyiségben másnak, és nem nekem kellett segíteni, volt már olyan politológiás-nemzetközis óra, ahol az olasz nemzetközis csoporttársaimmal ellentétben, én tudtam a választ a tanár kérdésére (igaz mondani még nem mertem), a múlt héten egyik nap szoknyában voltam és ma felemelt fejjel vonultam végig az épület előtt és az esernyőik alatt összehúzódva cigiző olaszok között. Az eső továbbra is esik, az olaszul megtanulandó oldalak száma továbbra is végtelennek tűnik, egyszer sem fogok már itt bulizni, nem fogok klasszikus Erasmus-élményeket szerezni és soha nem fogom ezt a várost és lakóit megszeretni, de a piramis alján levő szinteken helyreállt a rend, megcsináltam, TÚLéltem és győztem, ismét én vagyok az úr és ez eszméletlenül jó érzés…
