Mint ahogy arra már korábbi irományaimban is utaltam, az angolok szeretnek a szabadban lenni. Talán ezért is építenek olyan házakat, amelyek ösztönzőleg hatnak a fentebbi tevékenység minél sűrűbben történő gyakorlására, lévén nem könnyű megmaradni bennük, olyannyira nem, hogy némely tulajdonságuk egyenesen testi épségre veszélyesnek mondható:
Vegyük például a lépcsőket. Keskenységükre még magyarázatot adhat az, hogy az akceleráció előtt – feltételezem – az emberek lába is kisebb volt. Ha ez így van, akkor elég kicsi lehetett, mert így 2010 közepe fele járva, az én 39-es lábam nem fér el rajtuk keresztben. Nyilván ezzel együtt lehetne élni, mint ahogy a kis földalattin is mosolyogva hajtja le a fejét az ember, de ha az akcelerációs elméletem igaz is, az még mindig nem ad elég jó magyarázatot arra, hogy:
- miért ilyen keskenyek az új építésű házak lépcsői is
- ha a lábfejek kisebbek voltak, akkor bizonyára a combhosszok is, így még kevésbé érthető, hogy a keskeny lépcsőfokok miért vannak még ráadásul távol is egymástól
- kinek jó, hogy ilyen lépcsőik vannak? (mert, hogy a már nem pehelysúlyban induló babákat cipelő apuknak, anyuknak, tesóknak, nagyiknak és baba-pesztráknak biztosan nem)
A másik nagy kedvencem az elég közismert, meleg és hideg víz története. Kezdjük ott, hogy a víznyomás kábé olyan erősségű, mint amikor elfelejtesz vizeletmintát csomagolni (vigyázat: biciklizés és táskástul verekedés nem ajánlott a fentebbi eljárás esetén – igen, az egyiket tapasztalatból is állíthatom; lehet tippelni melyiket) és az SZTK WC-papír nélküli, húgyszagú toalettjében kell produkálnod egyet, miközben kint hárman várnak a sorukra. A meleg víz, mint olyan pedig az afrikai időszakos folyók kitartásával vetekszik: egészen fél percig bírja. Utána átmegy forróba. Na most ugye két dolgot nehéz ilyen feltételek mellett: a zuhanyzás (és nem fürdőzés) általam oly nagyon kedvelt perceit élvezni, ill. dugóval nem rendelkező mosogatóban mosogatni a kézfejeden található bőr azonnali leválása nélkül.
Nem szeretnék azonban az angol házak tulajdonságainak gyöngyszemeiről, a remek szigetelésről és a kiváló nyílászárókról sem megfeledkezni. A cél bizonyára ez esetben is a természetben levés imitálása volt, mivel - mint ahogy arról már megemlékeztem – komolyabb szelek esetén a frissítő fuvallatot házon belül is élvezheted.
Egyéb csemegék még továbbá, a lógó zsinórok, amik megrántásakor, sosem tudod mi fog történni (jó esetben felkapcsolódik a villany), a kis ablakok az egyébként kamranagyságú hálószobák ajtajának tetején, amiknek funkciójára máig nem sikerült rájönnöm (a kukkoláshoz túl magasan vannak, fényt meg nem a folyosóról kapnak a szobák), a konnektor nélküli fürdőszobák, valamint a fosbarna és az életkedvediselmegytőle szürke kombinációjában pompázó padlószőnyegek.
Dehogy ne csak gúnyolódjak, hanem az angol lakóház-építészet, ill. várostervezés néhány pozitív(ba hajló) vonásáról is megemlékezzek, szót kell ejtsek az összképről. Bár egy idő után eléggé unalmassá válik, hogy minden ház, ha nem is ugyanolyan, de legalábbis nagyon hasonló, mégis el kell ismerni, hogy az egyformaság egyrészt ad valami összetartozás érzést (pl. ugyanolyan villanykapcsolót láttam már a tévében házakban, mint amilyen itteni két otthonomban is volt/van), vagyis, hogy gazdag és szegény egyaránt ugyanolyan jellegzetesen angol házban lakik, persze a szegény a sorház változatában, míg a gazdag elkülönülő kertes házban (a kettő között az ikerház van, ami nagyon gyakori), de sokszor egy utcában, vagy egymástól nem messze. Megtapsolom hát ezt a gyakorlatot (bár nem örülnék, ha hirtelen minden ház angolosra változna otthon), egyrészt, mert csökkenti a relatív deprivációt (mennyire érzed máshoz képest szegénynek marad), sőt szerintem a lakókörnyezethez való ilyetén hozzáállással is magyarázható, hogy más nagyvárosokkal ellentétben Londonban nincsenek slumok (szegregált, leszakadó gettónegyedek) másrészt, mert esztétikai szempontból sem utolsó, ha nem adunk szabad kezet, minden ízlésficamos újgazdagnak (itt emlékeznék meg a gyermekkorom nyarainak oly vidám pillanatokat adó galamboki temetkezési vállalkozóról, aki ötévente újrafesti a házát, a lehető leggusztustalanabb színkombinációkat váltogatva – a legnyerőbb eddig kétségtelenül a nagyon erős narancssárga püspöklila ablak díszkeretekkel változat volt). És bár mostani környékünkről (két egymással szembeni össze nem érő zsákutca, ahol az így kapott „szigeten” állnak az ezúttal teljesen egyforma házak, elöl, hátul közös füves, parkos placcal) elsőre a Született feleségek ill. a „Big Brother is watching you.” mondat jutottak eszembe (pl. már tudom, hogy a szomszéd apuka hányra ér haza a munkából, mivel közvetlenül a függönytelen konyhaablakunk előtt kell elmennie a sajt háza felé), és eddigi itt tartózkodásom óta nem először töltött el az az érzés, hogy ha ebben az országban kellett volna kamaszéveimet túlélnem, akkor valószínűleg ellenállhatatlan vágyat éreztem volna a deviánsabbnál deviánsabb és polgárpukkasztóbb magatartásfajták gyakorlására, azért kétségtelenül nagy előnyei is vannak az ilyen abszolút nem szegregált (tehát nem olyan, mint otthon a „A természet lágy öle” és egyéb csodás fantázianevekkel ellátott lakóparkok), de mégis nagyon csendes, nyugodt és zöld környékeknek (pl. hátul van egy baromi nagy és tök szuper közös játszótér).
