Az utolsó csepp a pohárban – röhögni fogtok, mert az első pár szó elolvasása után bizonyára másra számítotok – a mai olaszórán volt, amikor is a Trentino-Alto Adige autonóm tartományról szóló kiselőadás után, az előadás utolsó, fehér alapon apró feketebetűs diákkal illusztrált, a térség részletes gasztronómiai körképét adó tízpercét (a német leányzót, aki már nem is annyira leányzó, ugyanis nem diák, hanem sima nyelvtanfolyamra járó, aki két vagy hány éve él itt (itt?!), elhallgatva csak arra tudtam gondolni, hogy ennél szárazabban nem is lehetne előadni ezt a témát) is túlélőket a sonka, sörkorcsolya  és süti kóstolóval jutalmazta a három kiselőadó, mindezt az egyik helyi borból fejenként kétujjnyi adaggal leöntve. Ebben az országban miért kell mindig minden az evésről szóljon?

Senki nem kell, hogy emlékeztessen az angliai gasztronómiai élményeim kiváltotta panaszáradatokra, de ami sok, az sok! Kedves jólétben fuldokló Észak-Olaszország, az élet nemcsak a saját, Dolce&Gabbanaba (ne is kérdezzétek mi lesz az én témám a kiselőadást illetően; a diplomáciai helyzet következtében nem volt más választásom, mint igent mondani az olasz divat, vagyis a ’La moda italiana’ témára, bár az első megállapodások után még felmerült a remény, hogy egy másik lányhoz átpártolva az olasz konyháról is értekezhetek; el sem tudom dönteni, melyik lett volna testhez állóbb) bújtatott kockásra síelt/vitorlázott/biciklizett/kondizott és jó levegőn tágított hasunk minél ízletesebb falatokkal való megtöltéséről szól.

És igen, én is utáltam mikor az általános iskolai menzán, miközben gőzerővel igyekeztem mócsingdarabok közül kiturkálni valami emberi fogyasztásra is alkalmas falatot, a tanító néni azzal érvelve próbált rávenni az evésre, hogy Etiópiában bezzeg éheznek, de most valahogy mégis ilyesmik jutnak sokszor eszembe, elnézve a csütörtök délelőtti (!) piacon, a hal és tenger gyümölcsei (vagy mi a  rák – muhaha – a flancos neve), vagy éppen a kizárólag sajtot áruló bódénál egymás hátára mászva vásárolni akaró olaszokat (ez most nyilván egy erős csúsztatás volt, mivel a írásom főhősei kisiskolás énemmel ellentétben esznek, de válogatni legalább annyira válogatnak, mint én hajdanán) . Enni jó, ahogy biciklizni, hegyet mászni, síelni stb. stb. stb. is, ezt senki nem vitatja. De mifelénk, a maszekolás és a két műszak hazájában azt, amikor napi három órát dolgozol (a nyolcórás munkaidő ugyanis itt két óra ebédszünetet, egy óra kávézással, és egy másik óra telefonon lebonyolított fecsegéssel töltött időt jelent, a késve érkezésre és hamarabb lelépésre pedig mindig sikerül alkalmat találni), két órát síelsz/vitorlázol/biciklizel/kondizol (évszaknak megfelelően, kivéve május, amikor ugyanis a Garda-tó környékén lehetőség adódik a síelés utáni vitorlázásra, úszásra), háromszor eszel állati jót, de az ebéd utáni emésztést segítő kávé utáni megkönnyebbülést és sziesztázást követően, azért még egy fagyi is belefér – csakhogy legyen a kézben valami, miközben a tökéletesen rád szabott ruciban korzózol egyet a piazzán,  majd a fárasztó nap és a testes vörösbor után édesen alszol tíz órát, azt bizony nálunk nyaralásnak hívják.