37 nap

 2010.11.16. 01:36

Ez most nagyon hosszú lesz. Meg fogom ugyanis próbálni a lehetetlent és szavakkal kifejezni, hogy milyen volt. Az esetek nagy részében a szavak (akár kimondott, akár írott formájukban) a kedvenc kifejező eszközeim, de erről a 37 napról legszívesebben egy filmmel mesélnék. Biztosan lenne benne egy olyan jelenet, amelyben egy fiatal lány egy konyha-nappaliban áll az erkélyajtónál, bögrével a kezében, este van, vagy csak sötét, mert kint esik az eső, és próbálja kivenni a háztól alig egy madárröptére magasodó hegy körvonalait és közben az ajtó üvegében tükröződik az arca. Ez volnék én, a kelet-európai bevándorló.

Mert ezalatt a 37 nap alatt valóban nem éreztem magam másnak, mint egy 22 éves kelet-európai bevándorló lánynak (ez fontos!), aki anyagi és kapcsolati tőke nélkül, és hiányos kulturális tőkével (olasz nyelvtudás) rendelkezve érkezik meg egy teljesen ismeretlen nyugat-európai kisvárosba, méghozzá hova máshova, mint a kisváros bevándorló „negyedébe”, az autópálya mellé, a városhatáron túlra.

Nem nulláról, hanem mínusz tízezerről indultam. Az összes Welcome eventről lekéstem, ami nemcsak azt jelentette, hogy jujjj! lecsúsztam az első nagy, részegen tök ismeretlennel való smárolási lehetőségekről, hanem bizony azt, hogy lemaradtam az összes tájékoztatóról, nem kerültem rá egy fontos levelezőlistára, nem kaptam meg tájékoztatófüzeteket és még sorolhatnám. Amit a többi Erasmusos elintézett a suli kezdés előtt (mert nem kevés elintéznivaló van, csak ez valahogy kimarad a „jajdenagyonjóvolt, életemlegnagyobbélménye” Erasmus beszámolókból), azt nekem az egyetemre járással párhuzamosan kellett végigcsinálnom úgy, hogy se a várost, se egy árva lelket nem ismertem. Mindezt nem angolul, mint Hollandiában, Svédországban, Dániában stb. tenné az ember, hanem olaszul.

Azokon a napokon mikor sokat kellett a városon belül gyalogolnom állandóan esett, akkor is például, mikor rossz helyen szálltam le a buszról, mert nem tudtam melyik megállónál van a szupermarket, mindezt úgy, hogy bérletem még nem volt (mert ahhoz bizony codice fiscale – vagyis egy ilyen azonosító szám kell, amit egy hivatalba elzarándokolva lehet beszerezni, de ha mindez megvan, és sikerült kitöltsd a bérlethez szükséges űrlapot (!), azt lefénymásoltad és aláírva visszavitted, akkor is egy hetet kell várj arra, hogy kész legyen, ami alatt fizetheted a 80 eurócenteket a jegyekért, amik 70 percig érvényesek, tehát ha rossz helyen szállsz le a buszról és ezért újabb 15 percet kell várj a következőre, hogy visszaszállhass, majd elmész bevásárolni, akkor dolgod végeztekor, újabb jegyet kell érvényesíts, mert biztosan nem fogsz beleférni a 70 percbe). Ahogy azon a napon is esett, mikor az első két könyvemet megvettem, hogy legalább el tudjak kezdeni tanulni, mivel jegyzetelni nem tudtam, az előadások diáihoz (amik a vezérfonalat adják) nem volt hozzáférésem egészen addig, amíg nem lett kész a Tanulmányi Szerződésem, amit viszont csak bizonyos napokon tudsz aláírattatni (mivel a nyitvatartási idő ütközik az órákkal, amikre viszont nem ártana járni, mivel ugye meg kellene tanulni olaszul+az adott tárgy anyagát+általános információk begyűjtése sem ártana). Ez két hétbe telt, mivel a TO-s néni nem találta (sic!) a dékánt, akinek alá kellett volna írnia a szerződést. Megvettem tehát a könyveket úgy, hogy az ösztöndíjam ekkor még mindig nem érkezett meg. De esett aznap is, mikor a rémálomszerű bolognai erasmusos kirándulás végén – amiről talán sokat elárul az, hogy számomra a legjobb része az volt, mikor két órán keresztül ülhettem a csehszlovák (értsd: cseh és szlovák, de ők ugye megértik egymást) lányokkal egy asztalnál, miközben ők csehszlovákul társalogtak (20 percenként valaki lefordított egy mondatot nekem angolra), mert abban a két órában legalább melegben voltunk, nem esett ránk az eső és nem kellett félnem attól, hogy elveszítem a csoportot – hajnali kettőkor Bologna külvárosában álltunk (ez kb. 70 erasmusos diákot jelent) holtfáradtan és bőrig ázva a buszra várva, aminek egy órája meg kellett volna érkeznie és a többségében holtrészeg szervezők egyike sem adott semmilyen felvilágosítást arra vonatkozóan, hogy megfog-e érkezni a buszunk, és ha igen akkor mégis mikor.

Van ez a Maslow-féle szükséglet piramis, ami nagyon sokszor eszembe jutott ebben a bő egy hónapban. Kicsit úgy érzem most ugyanis magam, mint annak a tanmesének a főszereplője, aki mindig farkast kiált, és aztán mikor tényleg ott a farkas, már senki nem hisz neki; nem nehéz úgy örök elégedetlennek lenni, hogy te a csúcsélményre vársz, és emiatt nem tudod értékelni azokat a dolgokat, amik az alsóbb „szinteken” megadatódnak neked. Azért írom ezt a bejegyzést, mert egyrészt vége van ennek a 37 napnak, és így már ki tudom egyáltalán fejezni mit éreztem, másrészt mert most kezdek rájönni, hogy legtöbbőtök számára az én rossz kommunikációs stratégiám hibájából kifolyólag is egyáltalán nem vált világossá, hogy ezúttal tényleg farkasról volt szó.

Elkényeztettek vagyunk mi mindannyian. Annyira érdekes volt olvasni az otthoni híreket, az én világom híreit, azét a világét, amiben én valakiknek a szeretett kicsi lánya vagyok, amiben a Ferihegy 1 kapuját átlépve ott állnak a barátnőim, hogy búcsút intsenek, amiben szeretett és megbecsült tagja vagyok egy az identitásomat nagyon erősen meghatározó közösségnek, azét a világét, amiben volt, hogy mellettem is feküdt valaki, mikor felébredtem, azét a világét, amiben felemelt fejjel vonulok végig a H&M és társai ruháimban azokon az utcákon, amiket ismerek és szeretek, azok között az emberek között, akik az én nyelvemet beszélik, akik között nem vagyok idegen.

Életemben nem szorongtam még ennyire. (Emlékeztek arra az osztályfőnöki órára, mikor a Kézdy megkérdezte tőlünk, hogy mi a különbség szorongás és félelem között? Én válaszoltam először, rosszul. A félelemnek tárgya van, a szorongás viszont „a tehetetlenség tudatával összekötött félelem érzése, amely egészséges embernél is bekövetkezhetik megfelelő körülmények közt”.) Ehhez nyilván az is kellett, hogy kontrollfrík legyek, mert igen, egy nálam jobban beleszarni tudó embert (ilyet nyilván nem lenne nehéz találni) biztos kevésbé viselt volna meg ez a dolog, de én teljes mértékben azt éreztem, hogy a világról rendelkezésemre álló majdhogynem összes tudást, információt és minden képességemet és adottságomat használnom kell ahhoz, hogy túléljek. Értve ezt úgy, hogy mikor az első órákra beültem, amikor az egyetemi online és offline tanulmányi rendszert próbáltam megfejteni, vagy amikor az egyes irodákban próbáltam olaszul elintézni a dolgokat, akkor tényleg úgy éreztem, hogy ha kevésbé lenne jó a memóriám, a helyzet-felismerési képességem, a nyelvérzékem, az érzelmi intelligenciám vagy az általános műveltségem (ezeket mind szigorúan ordinális értelemben véve) és még sorolhatnám, akkor egyszerűen nem lenne ez az egész kivitelezhető, mert minden körbeveri egymást és az ilyen körbeverések következtében nem tudnék ebből a pokolból nagyobb anyagi veszteség és/vagy egészségkárosodás nélkül kikerülni. Merthogy, az ilyen élethelyzetek kísérőjelenségei szinte minden ember esetében (mások elmondásából és a saját tapasztalatimból legalább is erre a következtetésre jutottam) a különböző testi panaszok, melyek igaz, szerencsére, a legtöbb esetben nem súlyosak, de arra kiválóan alkalmasak, hogy az egyébként is a maximális biztonsághiány állapotában leledző szerencsétlent még jobban kétségbe ejtsék (például mert, mint annyi más dologgal kapcsolatban, így az egészségügyet érintően sincs semmi információja, nem tudja hol van az orvosi rendelő, mennyibe kerülne neki, mikor tud odamenni és hogy hogyan is tudná a panaszait idegen nyelven ismertetni).

Természetesen nem egyformán szar minden nap, nem egyformán szorongsz, van, amikor már majdnem úgy érzed egyenesbe kerültél, vagyis már majdnem elérted a zéró szintet. Történetesen ekkor épp jön egy Halloween buli, amire még esélyed is mutatkozik eljutni, mivel a veled egy házban lakók (abban a házban, ahová éjszaka gyalog nem tudsz hazajutni, busz nincs, a taxi pedig 10 euró, ha egyedül hívod, vagyis hozzá vagy láncolva másokhoz) is lelkesnek mutatkoznak a buli hallatán. A csehszlovák nőfront társas befolyása alatt kivételesen még a biztonsági szabályaidból (ruhát ebben a városban azért hordunk, hogy megvédjen a hidegtől, azaz a fel- és megfázástól, vesegyulladástól és az egyéb rettegett betegségektől, vagyis a H&M és társai, meg a büszke léptek ebben a játékban nem játszanak) is hajlandó vagy feladni, és minden gondod és félelmed elfelejtve Hamupipőkét játszani, tudván, hogy nem sokszor lesz még lehetőséged ilyen formában jól érezni magad a fent említett körülmények folytán. És megtörténik a csoda és a dézsából ömlő eső, a lekésett busz, az elcseszettül szar, drága és zsúfolt hely, a legklisészerűbb Erasmus-buli és a legundorítóbb Erasmus-arcok ellenére jól szórakozol, sőt úgy érzed, hogy erre az estére kicsit visszakaphattad önmagad, az identitásod. De a csehszlovák lányfront túlélési stratégiája nem erre a bulira épül (pl. ábrándos valóságtól elrugaszkodás, otthoni barát, aki minden nap ír emailt/smst stb., itt felszedett, kocsival rendelkező és állati papucs olasz csávó), így ők nem tudják függetleníteni a hangulatukat a kedvezőtlen körülményektől, ezért alig két órával a megérkezésetek után értetek jön a már említett olasz papucs, hogy az autójával és hazafuvarozzon titeket. Világvége. De másnap összeszorított foggal tovább kell csinálni.

A félelem (szorongás) nagyon nagy úr. Csak sejtéseim lehetnek, hogy mit érezhet, egy Kelet-Európánál keletebbről (nem feltétlen földrajzi értelemben) érkezett, nyelvet nem beszélő, egészen más kultúrában nevelkedett, láthatóan idegen (tehát olyan testi vonásokkal és/vagy öltözködési szokásokkal bíró egyén, akiről – velem ellentétben – rögtön meg lehet ezt állapítani), az országról, a kultúráról szinte semmit nem tudó bevándorló, akinek nincs hová hazamennie, akit senki nem támogat otthonról.

Lehet, hogy januárban meg fogok bukni a vizsgáimon, lehet, hogy sok pénzbe fog kerülni, hogy piszlicsáré papírügyek miatt nem akkor hagyom majd el a szállást, amikorra beígértem és még kismillió nehézség várhat rám és kismillió dolog sülhet el rosszul. De ma én segítettem a fénymásoló helyiségben másnak, és nem nekem kellett segíteni, volt már olyan politológiás-nemzetközis óra, ahol az olasz nemzetközis csoporttársaimmal ellentétben, én tudtam a választ a tanár kérdésére (igaz mondani még nem mertem), a múlt héten egyik nap szoknyában voltam és ma felemelt fejjel vonultam végig az épület előtt és az esernyőik alatt összehúzódva cigiző olaszok között. Az eső továbbra is esik, az olaszul megtanulandó oldalak száma továbbra is végtelennek tűnik, egyszer sem fogok már itt bulizni, nem fogok klasszikus Erasmus-élményeket szerezni és soha nem fogom ezt a várost és lakóit megszeretni, de a piramis alján levő szinteken helyreállt a rend, megcsináltam, TÚLéltem és győztem, ismét én vagyok az úr és ez eszméletlenül jó érzés…

 

kaszinó

 2010.11.11. 19:48

avagy, casino. ezt a szót előszeretettel használják az olaszok, mindenfajta jelenségre, ami egy kicsit is a rendetlenség jeleit mutatja - ez tehát azt jelenti, hogy óránként minimum egyszer hallani. leggyakrabban azonban a saját országukra vonatkoztatva használják: az olasz tanárom szerint, nincs még egy ilyen - és ezalatt az "ilyen" alatt a bürokrácia "olajozott" működésétől elkezdve, a mindenbe magasról beleszaró embereken át, a félévenként megbukó kormányokig mindent bele kell érteni - ország a Földön (a magyar valóságba még nyilván nem volt lehetősége belekukkantani). íme egy kis illusztráció:

 

http://www.guardian.co.uk/world/2010/nov/11/italian-region-elton-john-eu-funds

meg kell tehát tanulni röhögni. hangosan és kitartóan.

Ezt neked Dolce Vita!

 2010.11.09. 18:05

Az utolsó csepp a pohárban – röhögni fogtok, mert az első pár szó elolvasása után bizonyára másra számítotok – a mai olaszórán volt, amikor is a Trentino-Alto Adige autonóm tartományról szóló kiselőadás után, az előadás utolsó, fehér alapon apró feketebetűs diákkal illusztrált, a térség részletes gasztronómiai körképét adó tízpercét (a német leányzót, aki már nem is annyira leányzó, ugyanis nem diák, hanem sima nyelvtanfolyamra járó, aki két vagy hány éve él itt (itt?!), elhallgatva csak arra tudtam gondolni, hogy ennél szárazabban nem is lehetne előadni ezt a témát) is túlélőket a sonka, sörkorcsolya  és süti kóstolóval jutalmazta a három kiselőadó, mindezt az egyik helyi borból fejenként kétujjnyi adaggal leöntve. Ebben az országban miért kell mindig minden az evésről szóljon?

Senki nem kell, hogy emlékeztessen az angliai gasztronómiai élményeim kiváltotta panaszáradatokra, de ami sok, az sok! Kedves jólétben fuldokló Észak-Olaszország, az élet nemcsak a saját, Dolce&Gabbanaba (ne is kérdezzétek mi lesz az én témám a kiselőadást illetően; a diplomáciai helyzet következtében nem volt más választásom, mint igent mondani az olasz divat, vagyis a ’La moda italiana’ témára, bár az első megállapodások után még felmerült a remény, hogy egy másik lányhoz átpártolva az olasz konyháról is értekezhetek; el sem tudom dönteni, melyik lett volna testhez állóbb) bújtatott kockásra síelt/vitorlázott/biciklizett/kondizott és jó levegőn tágított hasunk minél ízletesebb falatokkal való megtöltéséről szól.

És igen, én is utáltam mikor az általános iskolai menzán, miközben gőzerővel igyekeztem mócsingdarabok közül kiturkálni valami emberi fogyasztásra is alkalmas falatot, a tanító néni azzal érvelve próbált rávenni az evésre, hogy Etiópiában bezzeg éheznek, de most valahogy mégis ilyesmik jutnak sokszor eszembe, elnézve a csütörtök délelőtti (!) piacon, a hal és tenger gyümölcsei (vagy mi a  rák – muhaha – a flancos neve), vagy éppen a kizárólag sajtot áruló bódénál egymás hátára mászva vásárolni akaró olaszokat (ez most nyilván egy erős csúsztatás volt, mivel a írásom főhősei kisiskolás énemmel ellentétben esznek, de válogatni legalább annyira válogatnak, mint én hajdanán) . Enni jó, ahogy biciklizni, hegyet mászni, síelni stb. stb. stb. is, ezt senki nem vitatja. De mifelénk, a maszekolás és a két műszak hazájában azt, amikor napi három órát dolgozol (a nyolcórás munkaidő ugyanis itt két óra ebédszünetet, egy óra kávézással, és egy másik óra telefonon lebonyolított fecsegéssel töltött időt jelent, a késve érkezésre és hamarabb lelépésre pedig mindig sikerül alkalmat találni), két órát síelsz/vitorlázol/biciklizel/kondizol (évszaknak megfelelően, kivéve május, amikor ugyanis a Garda-tó környékén lehetőség adódik a síelés utáni vitorlázásra, úszásra), háromszor eszel állati jót, de az ebéd utáni emésztést segítő kávé utáni megkönnyebbülést és sziesztázást követően, azért még egy fagyi is belefér – csakhogy legyen a kézben valami, miközben a tökéletesen rád szabott ruciban korzózol egyet a piazzán,  majd a fárasztó nap és a testes vörösbor után édesen alszol tíz órát, azt bizony nálunk nyaralásnak hívják. 

olaszország

 2010.10.21. 22:25

 tegnap, miután csak ezért felkeltem és három órával az első órám kezdete előtt beutaztam a városba, hogy ki tudja hanyadjára befáradjak olaszul nyökögni a TO-ra, a néni közölte, hogy nagyon sajnálja, de még mindig nem tudja odaadni a Learning Agreementem (ami amúgy nem hatna meg túlságosan, csak az a nagy büdös helyzet, hogy amíg ez nincs meg, addig gyakorlatilag nem tudok elkezdeni rendesen tanulni, mivel nem férek hozzá a tanárok által, az itteni Neptun-szerűségre feltett anyagokhoz), mivel nem sikerül elérnie (!) az elnököt, akinek alá kellene írnia. vagyis négy munkanap alatt nem sikerült megtalálnia, felhívnia vagy a jó ég tudja hogyan kapcsolatba lépnie azzal az emberrel, akivel ugyanabban az épületben dolgozik és akinek nyilván be kellene fáradnia néha erre a munkahelyre, vagy amennyiben ezt nem tudja megtenni, jeleznie kellene ezt valamelyik alkalmazottja felé. kérdésemre, hogy akkor mikorra várható, hogy sikerül megszereznie az Elnök Úr (fogalmam sincs minek az elnöke) aláírását, azt felelte, hogy nem tudja és elkérte a telefonszámomat, hogy majd értesít.

ezek után, nem kevéssé feldúltan befáradtam a menzára (még mindig nem értem kristálytisztán, hogy melyik menü, minek az elfogyasztására jogosít fel, szóval, hogy pl. elvehetek-e egy gyümölcsöt is, ha már vettem jogurtot, vagy akkor már többet kell fizetnem - ezt a rendszert szerintem csak az olaszok képesek átlátni), és fél pizza helyett (ami a snack menühöz járt volna) egészet adott a helyes, szakállas, kicsit morcos és szomorkás és inkább északias, mintsem olaszos szakácspasi, aki ott helyben gyúrja a pizza tésztát.

ez Olaszország (talán mégsem félúton vagyok, a senki földjén, Olaszország és Ausztria között)

jó olvasást!

 2010.10.19. 21:17

importálni fogok egy angolt, hogy tanítsa meg az olaszokat sorban állni (utána pedig exportálni fogok egy olaszt Angliába, hogy lazítsa le kicsit őket, hogy ne alkossanak akkor is sort, mikor az teljesen felesleges)

nagyon szeretem egyébként, hogy az olaszok mindig valami jót kívánnak; a mindenhol máshol is természetes dolgoktól elkezdve (pl.:jó hétvégét!) a szokatlanabbakon át (jó edzést!, jó vásárlást!) az egészen aranyosakig (pl.: az órakezdés után 20 perccel megérkező csajnak - ami egyébként teljesen természetes, a tanárok sem érkeznek szinte soha pontosan, cserébe nem sértődnek meg, ha egyes diákok az óra felénél felállnak, elköszönnek és távoznak, sőt még vissza is köszönnek nekik - odaszólt a csoporttársa, hogy "benarrivato!", ami "örülök, hogy megérkeztél"-ként fordítható le leginkább)

mindenesetre nagyon tetszik ez az én hozzáállásomtól sokszor igen távol álló megközelítés, hogy minden lehet jó...

szélsebes

 2010.10.08. 19:12

ma két óra alatt 6 oldalt sikerült elolvasnom az egyik tankönyvemből. de legalább már van tankönyvem (kettő). a többit nem lesz egyszerű megszerezni, mivel egy napra lehet kölcsönözni a tankönyveket és nincs olvasótermi példány (az egész egyetemi könyvtár egy darab termet jelent, de az éjfélig nyitva van, muhaha). szóval 3oldal/óra a kezdő sebességem.

miért is akarok én olaszul megtanulni?

Burzsujfalva

 2010.10.04. 21:24

 Burzsujfalva

 

Már öt, azaz öt egész napja élvezhetem Olaszország öt autonóm jogokkal felruházott tartománya közül a legészakibbnak, azaz Trentino-Alto Adigenek vendégszeretét. Pontosabban, a székhely, vagyis Trento városáét. Valamiért azt hittem, hogy a német (az olaszok is németnek, és nem osztráknak mondják) és olasz vonások elegyítéséből valami jó is kisülhet: például az olaszos nagyvonalúság és életszeretet némi germán összeszedettséggel kordába fogva; még örültem is, mikor Perugiában mondták, hogy igen, északon nem olyan nyitottak az emberek, feltételezve, hogy a „nem olyan nyitott”-at olasz szemszögből nézve értik, vagyis nekem éppen megfelelő mértékben lesznek nyitottak az emberek (a perugiai azért néha kicsit sok volt: pl. a 35-ös olasz, az autó és az ebédmeghívás esete). De nem ez a helyzet. Burzsujfalva lakói ugyanis semmilyen mércével mérve nem nevezhetők nyitottnak, kedvesnek, segítőkésznek, befogadónak és még sorolhatnám, hogy minek nem. Ahogyan nem nevezhetők osztráknak és olasznak sem. Európa eme pontján ugyanis sikerült a szóban forgó két kultúrkör legrosszabb elemeit keverni: németes bürokrácia, vagyis adószám mindenkinek, aki beteszi a lábát a városba (buszjegyet még vehetsz nélküle, de bérletet már nem), dokumentáljunk mindent (ha ötezerszer nem írtam le az utóbbi pár napban az otthoni és az itteni címemet, akkor egyszer sem), készítsünk fénymásolatot is róla, hogy biztos meglegyen (de ha elszúrjuk a fénymásolatot, akkor vigyázzunk, hogy a feleslegessé vált lapot a megfelelő hulladékgyűjtőbe hajítsuk), továbbá telepítsünk bankot és bankautomatát minden sarokra. De vigyázzunk, hogy az agyonszervezettség esetleges előnyeit véletlenül se élvezhessék a városban élni kívánók, öljük meg azokat az olaszos vonásokkal, úgymint például a szieszta intézményével, vagyis hogy 12-től 4-ig bármi zárva lehet, de természetesen véletlenül sem ugyanabban az időpontban; így van olyan hivatal például, amelynek dolgozói 1-től fél 3-ig ebédelnek, míg a hivatalban elintézendő ügyhöz nélkülözhetetlen bank 2-től 4-ig tart zárva. Arra is ügyeljünk, hogy ha már ennyi bankautomatát telepítettünk a városba, akkor már legyen is, aki használja őket, így például kérjük meg az állandó kliensbázist biztosítani tudó, az egyetemi szállásokat intéző irodát, hogy a kedves diákoknak véletlenül se engedélyezze, hogy átutalással fizethessenek, hisz akkor nem kellene fizetni a készpénzfelvételért, és főleg nem kétszer (mivel a szállásdíj összege nagyobb, mint az egy nap során kivehető készpénzé, így egymás utáni két nap kell készpénzt felvenni, ami a bosszúságon túl azt is jelenti, hogy kétszer fizetsz a készpénzfelvételért).

Telepítsünk továbbá jó sok aszott, szőkére festett, bigott ex-tökéletes háziasszony álá ’50-es évek sztájl nénit a városba, akik, ha nem is alto adigeiek (vagyis tudnak olaszul, az ottaniak nagy részével ellentétben), akkor se legyenek hajlandóak vékonyra keményedett szájacskájukat kinyitni és susogó-sejpítő ocsmány olasz dialektusukkal válaszolni az arra járó segítségre szoruló (pl. szegény kelet-európai diáklány 15 kilós hátizsákkal, 20 kilós bőrönddel megrakodva) kérdésére.

 

A dolog pikantériája, hogy az első este, mikor a Couchsurfinges trentoi születésű hosztommal és barátaival az utcán állva söröztünk (kész csoda, hogy ezt egyáltalán lehet), az első dolog, amit Trentoból láttam az egy, az „Idegengyűlölet fasizmus” (lefordítva és összegezve) felirat volt az egyik házfalon, és a szoc tanszék egyes arcait elnézve (órára majd holnap megyek először), valamint tudva, hogy ez volt az első szociológia tanszék egész Olaszországban, de az 1962-es alapítást tekintve Európában is az elsők között lehetett, plusz az egyetem története kapcsán eddig mindenki szóba hozta az ún. Vörös Brigádok szélsőbalos szervezetet, mint aminek neve több ponton is összefonódik az itteni szoc tanszékéval, ill. annak néhány diákjáéval (a történet még nem teljesen világos számomra, mivel még nem tudok annyira jól olaszul, hogy legyen erőm végigolvasni a vonatkozó wikipédia cikket, vagy, hogy teljes mértékben megértsem, mikor erről mesélnek), ez a felirat, így utólag csöppet sem lep meg. Mindenesetre nagyon kíváncsi lennék, hogy ezek a nagyon erősnek tűnő balos gyökerek milyen mértékben köszönhetőek a város bikulturális (ezt a szót most alkottam) burzsujságára való reflektálásnak. Remélem, hogy az egyetemen eltöltött pár hónap alatt választ kapok majd erre a kérdésre.

 

 Az olasz nyelvben nem a farkas, hanem a kutya magányos. Bennem azért, inkább a farkas ordít és követeli időnként az egyedüllét óráit, amik ebben a hónapban luxusjószággá váltak. Bármennyire élvezem is a csak magamra figyelés, az önmagamban való elmerülés az alkalmazkodási kényszertől való megszabadulás, vagyis a szabadság perceit, ez az időszak az életemben nem erről kell szóljon. És jól is van ez így, mert minden szabadság- és önszeretetem ellenére, vagy talán éppen ezért, felbecsülhetetlen értéknek tekintem a különböző kultúrájú, hátterű emberek elegyítését. És ha a maradék négy vagy öt hónapom elcseszettül szar is lenne (amire kevés esélyt látok) egy pisai kirándulásért Fabrice-szal, Anneval, Luciaval és Rafallal, vagy egy török és kínai által főzőtt vacsoráért (a kólás szójás csirkét mindenki figyelmébe ajánlanám - nem viccelek, egész jó; kínai találmány), amit három törökkel, egy fehérorosszal, egy orosszal és egy kínaival fogyaszthatok el, miközben olaszul társalgunk (értsd: én leginkábbis csöndben figyelek, ill. időnként kérésre, és vacsorapartnereim ámulatba ejtésére különböző országokat nevezek meg magyarul), szóval az ilyen élményekért azt hiszem már megérte. De a közhelyek helyett, beszéljenek talán maguk az emberek:

Fabrice: kreol francia srác, kis hobbit, aki zenét tanul, állandóan pajkosan mosolyog, egész jól sikerül kiejtenie a h-kat és lazán értelmezi a jazz fogalmát. Szereti ugratni az embereket, még úgyis, hogy nem beszél elég jól angolul ahhoz, hogy igazán jól menjen neki eme tevékenység. Az első héten egy kertmozizás során megfázott, de a következő nap töretlen lelkesedéssel, franciásan, nyakkendőtechnikával (amit nekem soha nem sikerül elsajátítanom) megkötött alter sállal nyakában és az albérletéből csórt pléddel a hóna alatt ment el az ugyanolyan hidegben, ugyanoda olaszul filmet nézni, úgy, hogy kezdőnél kicsit tud csak jobban olaszul, azt is csak azért, mert francia, meg persze, mert intelligens. 

Anastasia: a fehérorosz lakótársam, aki nyelvzseni, olaszul kb. tökéletesen beszél (tolmácsol is). Egyik este az olasz barátai a parancsnok megnevezéssel illették, ami meglehetősen találó megnevezésnek mondható bizonyos szempontból, mindenesetre velem nagyon rendes. Távkapcsolatban él Vito nevű olasz barátjával, így abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy teljesen naprakész információkkal szolgálhatok a kettejük kapcsolatát illetően a reggeli, délutáni, kora esti és éjjeli telefonhívásoknak és szkájpolásoknak köszönhetően, amelyek legtöbbször édes-kedvesen indulnak, majd a "mit ettél ebédre" típusú igen fontos kérdések megtárgyalása után, valahogy mindig fény derül rá, hogy Víto (hogy a kiejtést érzékeltessem) drága már megint elment a haverokkal sörözni, vagy éppen Anasztázia nem maradt itthon, ami Vítóból hozza elő a dél-olasz féltékeny kant, így legtöbbször ordibálással, sírással, heves telefonletevéssel, majd újrahívással végződnek a beszélgetések. Anasztáziáról még fontos tudni, hogy kislányos örömmel mutat meg nekem, minden frissen vásárolt ruhaneműt, azt követően, hogy 5 percig csodálta magát a tükörben, továbbá, hogy 10 centis magassarkúi vannak és hordja is őket, ami a perugiai útviszonyokat (lépcső, lépcső, lépcső, 500 éves barázda, rosszul összeillesztett kövek, lépcső, lépcső, lépcső) ismerve haláltmegvető bátorságról tanúskodik. Nagy szíve van a csajnak és az esze is helyén van, csak kicsit hirtelen lobban.

Michal (ejtsd: Mihao): a tanfolyamon legnagyobb arányban képviselt nemzet, vagyis a lengyelek büszke fia, aki szerint Lech Kaczynski jó államfő volt (ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy nem vagyok képben az államfői tevékenysége részleteivel, így csak az általa és az ikertesója által képviselt értékekről kialakult kép alapján ítélkezem, lehet, hogy tévesen). Michal orvosnak tanul és azon medikusok közé tartozik, akik a még le sem tett eskünek eleget téve minden helyzetben szeretnék embertársaik egészségét mindenek fölé helyezni, így például megkérdezte az egyik magyar lánytól, mikor hármasban andalogtunk (értsd: a magyar lánnyal azon voltunk, hogy minél hamarabb sikerüljön őt lerázni), miután az rágyújtott, hogy tudja-e, hogy a dohányzás milyen egészségügyi következményekkel jár. Michal másfél év alatt teljesen egyedül tanult meg olaszul, és jól is beszél, de mint minden más nyelven (igen, a lengyelek szerint az anyanyelvén is) úgy beszél, mint aki könyvből tanulta volna (ami az olasz esetében történesen igaz is), vagyis minden mondata tele van olyan kifejezések seregével, mint "az igazat megvallva", "tulajdonképpen tehát", "mindenekfelett azonban" stb., mely kifejezések együttes használata meglehetősen mesterkéltté tenne minden mondatot anélkül is, hogy a beszélő ezen sokat mondó szavak együttesét ne kísérné jellegzetes, franciás orrhanggal és egy halvány, de azért észrevehető fintorral, amit drága medikusunk, sajnos azonban sosem mulaszt el megtenni. Michal tehát azon emberek közé tartozik, akiket remek képességeik, pallérozott elméjük és széles műveltségük minden társaság kedvencévé tehetnének, ha ezen adottságok a társas intelligencia a minimumot legalább két egységgel túlszárnyaló mértékével párosulnának. Amennyiben azonban nem így történik, akkor meglehetősen nagy türelem kell társaságuk hosszabbtávon való élvezéséhez.

folyt.köv. vannak még mások is a tarsolyomban :)

 

ismét az elsők

 2010.09.03. 18:52

hát íme a folytatás, luxuskörülmények között: saját laptopon, ami kíválóan fogja a wifi jelet, szinte el se hiszem. szóval itt vagyok Perugiában, Umbria, vagyis Olaszország zöld szívének fővárosában. nem is tudom hol kezdjem, mert annyi inger ért az utóbbi pár napban, hogy nem győzöm feldolgozni. ez a város gyönyörű. itt lakom egy többszázéves házban, a fő piazzatól 3 percre, az ablakon igazi "Szerb Antalos szelek" fújnak be, 5 kulcsom van, mivel két utcából is be lehet jönni a házba (csak az egyik felől felfele lépcsőzöl egy csomót, a másik felől pedig lefele sétálsz picit egy igazi kis sikátorban) és a lakás összes ablakából más, max. 5 méterre lévő ablakokra látni.

minden nap három nyelven beszélek, a magyar lányokkal (tegnapig azt hittük hárman vagyunk, de azóta kiderült, hogy hatan, ebből ötöt ismerek egyelőre) magyarul, a lakótársaimmal (fehérorosz, orosz, lengyel lányok, plusz a fehérorosz lány olasz pasija vagy jóbarátja - ez még mindig nem tiszta - Alfredo, akiről szintén tegnapig szentül hittem, hogy a Francesco névre hallgat) és persze az órákon olaszul, az órákon kívül a 140 Erasmusos pajtásommal leginkább angolul (persze nem mind a 140-el), de azért ma az első igazi óra után már olaszul próbálkoztunk.

ma először sikerült kicsit egyedül is sétálgatnom és felfedező útra indulnom, élveztem is a szabadságot, hogy senkihez semmilyen nyelven nem kell beszélnem, vagy magyarul/olaszul/angolul figyelnem, egészen addig, míg el nem kapott egy séta közben napilapot olvasó olasz bácsi, hogy segítsen-e (pedig már sejtettem, hogy el kellene raknom a térképet, de elkéstem vele). a segítésből az lett, hogy kábé az egész történelmi városrészt megmutatta, sok újat nem mondott, de tündéri aranyosan és olaszosan mindenről elárulta a nagy titkot (amit eddig nem is sejtettem), hogy az adott templom/lépcső/kilátás/kődarab stb. szép/gyönyörű/a gyönyörűbbnél is gyönyörűbb/mestermunka, továbbá, hogy ha esetleg nem sejteném, akkor felhívja rá a figyelmemet, hogy Róma/Firenze/Siena/egész Olaszország is gyönyörű. szóval az olaszok tényleg olaszok, azalatt a 4-5 év alatt sem változtak míg nem találkoztunk.

Miszter Dárszik

 2010.06.13. 23:25

Angliát csak ajánlani tudom, minden olyan lánynak, akit a hazai viszonyok között elért sikerek következtében megnövekedett (vagy éppen a megszokott konstansan magas) önbizalom miatt a túlzott hiúság vádjával illethetnének. Itt ugyanis, mint talán már írtam is, nem szokás az utcán vagy bárhol veled szembejövő ember létezését tudomásul venni, így nincsenek fütyülések, ciccogások, vagy éppen mélyen egymás szemébe nézések sem.

Kezdetben persze azt hittem, egyszerűen nem tetszem az itteni srácoknak. Kész, ez van, az angol srácok genetikusan immunisak az én feromonjaimra. Aztán valahogy (khmm, nyilván semmi közöm a dologhoz) szóba került a dolog az egyik CS-s rendezvényen, ahol is csodák csodájára kiderült, hogy a bolgár lány feromonjainak és az itteniek ilyetén érzékelő szerveinek találkozásával is lehet valami gond, mert ahogy ő fogalmazott először azt hitte, hogy meghízott (van legalább 45 kiló vaságyastul) mikor megérkezett, mert semmilyen fajta visszajelzést nem kapott, mikor hamisítatlan xxx (ide helyettesítsetek be valami luxusmárkát), karcsúsított kabátjában és yyy napszemüvegét szőke hajkoronája diszkrét meglobogtatása közepette levéve végigvonult Cambridge utcáin. (Ha tehát én kicsit furcsálltam, ő egyenesen sokként élhette meg az itteni normákat, mivel elmondása szerint Bulgáriában a srácok tetőtől-talpig mérik végig a szebbik nem mellettük elhaladó képviselőit és ennek elmaradása a nőiség teljes megkérdőjelezésének tekinthető). Kezdtem tehát kicsit megnyugodni, hogy talán mégsem az én feromonjaimmal, meg azzal van a gond, hogy nem kapcsoltam Szex és New York 2 üzemmódba.

 

Kicsit később jött is a biztos megnyugvás: az egyik könyvesboltban egy daliás 70-es gentleman megszólított és verbális úton a tudomásomra hozta, hogy szerinte nincs gond a feromonjaimmal (igen, pont ezeket a szavakat használta). Teljesen megnyugodtam tehát, hogy ha az izlandi vulkán teljes felrobbanása, a Csatorna hajózhatatlan óceánná tágulása és a Csalagút beomlása következtében itt kellene leélnem életemet, akkor is lenne esélyem minden nő egyetlen vágyának kielégítésére, vagyis a házasságra, csupán a kicsit, hmm, tapasztaltabb korosztály tagjai között kellene keresgélnem.

 

Hamarosan egy korban hozzám lényegesen közelebb álló hímnemű lény olthatatlan vonzalmáról is meggyőződhettem. Történt ugyanis, hogy rendkívül ledér XL-es pólómban a parkban futkároztam volt, amikor is a park egyes részeit időnként teljesen kisajátító, a szomszédos utcában lévő suliban tanuló srácok közül, egy már majdnem egészen 11 éves bika (mert hát milyen más megnevezéssel is illethetnénk egy ilyen szép, kifejlett hímet) a „Hey, Sexy!” felkiáltást találta volt az ajkán kiejteni előttük való elhaladtamkor, majd későbbi visszatérteim (mivel én szavaitól megtáltosodva tovább futottam köreimet) során világossá vált, hogy tisztában van az iménti cselekedete jelentésével és hogy igen, én vagyok az a szerencsés hölgy, akinek megtisztelő figyelmét szánta. Elöntött tehát a teljes megnyugvás, nemcsak arra van remény, hogy férjhez menjek, de arra is, hogy utódot is világra hozhassak, hisz mint a tavalyi hírek óta tudhatjuk, az angol srácoknak ez már ennyi idősen is megy.

 

Örök elégedetlenségem azonban még ilyen fergeteges siker után sem hagyott nyugodni; ott motoszkált ugyanis a fejemben a gondolat, hogy talán azért mégsem ártana, ha gyermekeim apja legalább a vállamig felérne. Szerencsére nemrég az egyik college udvarában szembejött a Nagy Angol Ő, egy a vizsgái befejezését ünneplő, meglehetősen ittas, viszont határozottan 19 és 25 közötti srác személyében, aki miután sikerült kikerülnöm őt és két pajtását, akik imbolygó lépteit támogatták, megdicsérte a ruhámat (igen, igen érdemes volt egy, azaz egy napra az elmúlt 3 és fél hónap során, a szakadt, babanyál és –takony foltokkal tarkított farmer-póló kombinációt a 7 fontért vásárolt foltmentes egyberuhára váltani).

 

Így tehát azzal a megnyugtató tudattal tölthetem el itt a maradék 3 és fél hetet, hogy bármi történjék is a 12 év alatti vagy 70 év feletti és/vagy részeg angol pasik egyszerűen imádnak.

 

Ui.: azért a teljesség, no meg persze a hiúságom kedvéért megjegyezném, hogy egy amerikai volta miatt a Miszter Dárszi címre ugyan jogot nem tartható, viszont 1.99 cm magas, 98 kilós, történelmet tanuló és meglehetősen jóképű cambridgei diák is észrevette a létezésemet egy pillantás erejéig, a 156. Cambridge – Oxford evezősverseny győztes cambridgei csapatának kapitánya személyében – ó, kedves pesti entellektüel srácok ti vajon miért felejtettétek el, hogy a sportoknak való hódolás valójában ugyanannak a megfoghatatlan és örökké megfejthetetlen dolognak a – más eszközökkel való – keresése, amit ti a Szabó Ervinben egész nap a seggeteken ülve, majd este a Gödörbe áttotyogva a cimborákkal való sörhasnövesztés és világmegváltás közben kerestek?

Mint ahogy arra már korábbi irományaimban is utaltam, az angolok szeretnek a szabadban lenni. Talán ezért is építenek olyan házakat, amelyek ösztönzőleg hatnak a fentebbi tevékenység minél sűrűbben történő gyakorlására, lévén nem könnyű megmaradni bennük, olyannyira nem, hogy némely tulajdonságuk egyenesen testi épségre veszélyesnek mondható:

 Vegyük például a lépcsőket. Keskenységükre még magyarázatot adhat az, hogy az akceleráció előtt – feltételezem – az emberek lába is kisebb volt. Ha ez így van, akkor elég kicsi lehetett, mert így 2010 közepe fele járva, az én 39-es lábam nem fér el rajtuk keresztben. Nyilván ezzel együtt lehetne élni, mint ahogy a kis földalattin is mosolyogva hajtja le a fejét az ember, de ha az akcelerációs elméletem igaz is, az még mindig nem ad elég jó magyarázatot arra, hogy:

  1. miért ilyen keskenyek az új építésű házak lépcsői is
  2. ha a lábfejek kisebbek voltak, akkor bizonyára a combhosszok is, így még kevésbé érthető, hogy a keskeny lépcsőfokok miért vannak még ráadásul távol is egymástól
  3. kinek jó, hogy ilyen lépcsőik vannak? (mert, hogy a már nem pehelysúlyban induló babákat cipelő apuknak, anyuknak, tesóknak, nagyiknak és baba-pesztráknak biztosan nem)

 

A másik nagy kedvencem az elég közismert, meleg és hideg víz története. Kezdjük ott, hogy a víznyomás kábé olyan erősségű, mint amikor elfelejtesz vizeletmintát csomagolni (vigyázat: biciklizés és táskástul verekedés nem ajánlott a fentebbi eljárás esetén – igen, az egyiket tapasztalatból is állíthatom; lehet tippelni melyiket) és az SZTK WC-papír nélküli, húgyszagú toalettjében kell produkálnod egyet, miközben kint hárman várnak a sorukra. A meleg víz, mint olyan pedig az afrikai időszakos folyók kitartásával vetekszik: egészen fél percig bírja. Utána átmegy forróba. Na most ugye két dolgot nehéz ilyen feltételek mellett: a zuhanyzás (és nem fürdőzés) általam oly nagyon kedvelt perceit élvezni, ill. dugóval nem rendelkező mosogatóban mosogatni a kézfejeden található bőr azonnali leválása nélkül.

 

Nem szeretnék azonban az angol házak tulajdonságainak gyöngyszemeiről, a remek szigetelésről és a kiváló nyílászárókról sem megfeledkezni. A cél bizonyára ez esetben is a természetben levés imitálása volt, mivel - mint ahogy arról már megemlékeztem – komolyabb szelek esetén a frissítő fuvallatot házon belül is élvezheted.

 

Egyéb csemegék még továbbá, a lógó zsinórok, amik megrántásakor, sosem tudod mi fog történni (jó esetben felkapcsolódik a villany), a kis ablakok az egyébként kamranagyságú hálószobák ajtajának tetején, amiknek funkciójára máig nem sikerült rájönnöm (a kukkoláshoz túl magasan vannak, fényt meg nem a folyosóról kapnak a szobák), a konnektor nélküli fürdőszobák, valamint a fosbarna és az életkedvediselmegytőle szürke kombinációjában pompázó padlószőnyegek.

 

Dehogy ne csak gúnyolódjak, hanem az angol lakóház-építészet, ill. várostervezés néhány pozitív(ba hajló) vonásáról is megemlékezzek, szót kell ejtsek az összképről. Bár egy idő után eléggé unalmassá válik, hogy minden ház, ha nem is ugyanolyan, de legalábbis nagyon hasonló, mégis el kell ismerni, hogy az egyformaság egyrészt ad valami összetartozás érzést (pl. ugyanolyan villanykapcsolót láttam már a tévében házakban, mint amilyen itteni két otthonomban is volt/van), vagyis, hogy gazdag és szegény egyaránt ugyanolyan jellegzetesen angol házban lakik, persze a szegény a sorház változatában, míg a gazdag elkülönülő kertes házban (a kettő között az ikerház van, ami nagyon gyakori), de sokszor egy utcában, vagy egymástól nem messze. Megtapsolom hát  ezt a gyakorlatot (bár nem örülnék, ha hirtelen minden ház angolosra változna otthon), egyrészt, mert csökkenti a relatív deprivációt (mennyire érzed máshoz képest szegénynek marad), sőt szerintem a lakókörnyezethez való ilyetén hozzáállással is magyarázható, hogy más nagyvárosokkal ellentétben Londonban nincsenek slumok (szegregált, leszakadó gettónegyedek) másrészt, mert esztétikai szempontból sem utolsó, ha nem adunk szabad kezet, minden ízlésficamos újgazdagnak (itt emlékeznék meg a gyermekkorom nyarainak oly vidám pillanatokat adó galamboki temetkezési vállalkozóról, aki ötévente újrafesti a házát, a lehető leggusztustalanabb színkombinációkat váltogatva – a legnyerőbb eddig kétségtelenül a nagyon erős narancssárga püspöklila ablak díszkeretekkel változat volt). És bár mostani környékünkről (két egymással szembeni össze nem érő zsákutca, ahol az így kapott „szigeten” állnak az ezúttal teljesen egyforma házak, elöl, hátul közös füves, parkos placcal) elsőre a Született feleségek ill. a „Big Brother is watching you.” mondat jutottak eszembe (pl. már tudom, hogy a szomszéd apuka hányra ér haza a munkából, mivel közvetlenül a függönytelen konyhaablakunk előtt kell elmennie a sajt háza felé),  és eddigi itt tartózkodásom óta nem először töltött el az az érzés, hogy ha ebben az országban kellett volna kamaszéveimet túlélnem, akkor valószínűleg ellenállhatatlan vágyat éreztem volna a deviánsabbnál deviánsabb és polgárpukkasztóbb magatartásfajták gyakorlására, azért kétségtelenül nagy előnyei is vannak az ilyen abszolút nem szegregált (tehát nem olyan, mint otthon a „A természet lágy öle” és egyéb csodás fantázianevekkel ellátott lakóparkok), de mégis nagyon csendes, nyugodt és zöld környékeknek (pl. hátul van egy baromi nagy és tök szuper közös játszótér).

 

Télen banán nyáron meleg

 2010.05.03. 21:39

Vannak ezek a napok, mint amilyen a mai is, mikor egyszerűen lebénít a hideg. Nem viccelek: itt benn a lakásban érezni, ahogy fúj a szél, mert 1. annyira erősen fúj, 2. annyira szarul vannak szigetelve a házak.

Május van, a nemjóját. És van legalább 10 fok, hurrá, plusz ugye a szél.

Ilyenkor annak sem örülök, hogy nem dolgozom. Például azért, mert a szabadnap nem azt jelenti, hogy szabadon azt csinálhatok, amit szeretnék, hisz az otthonom egyben a munkahelyem is, vagyis ilyenkor nyilván munkaadóim is itthon vannak, ami további szívderítő következményekkel jár, úgymint például:

  1. nincs netem, mert gépeznek
  2. nem akkor eszem, nem azt és nem úgy, amikor, amit és ahogy én szeretnék
  3. még csak nem is akkor pisilek, fürdök, mosok fogat stb. mikor kell/szeretnék

Mostanra minden filmet, amit magammal hoztam vagy itt vettem, már legalább egyszer megnéztem, de a How I Met Your Mother 2. évadjának (soha sehova nem fogok többé az összes évad nélkül elindulni, még a sarki közértbe se) epizódjait például már kívülről tudom.

Az angolszász irodalomból pedig egyszerűen elegem van; biztos rosszul választok könyveket (nem mintha túl nagy választék lenne a könyvtárban), de eddig a regényeket, amiket olvastam három kategóriába lehetne sorolni:

  1. klasszikus viktoriánus vagy posztviktoriánus: hősök és hősnők, szerelem, 5 órai tea és rengeteg lefordíthatatlan és magyar fejjel értelmezhetetlen überudvarias jelző
  2. amerikai poszthippi: antihősök, végtelen országutak, abszurd helyzetek, drog és/vagy alkohol, a nők, mint a férfi (szexuális vagy nem szexuális) akarás tárgyai
  3. angol poszthippi: antihősök és antihősnők, szex, agresszió, drog ÉS alkohol

Feltett szándékom tehát, a legközelebbi elcseszett időjárást ígérő szabadnapomra kikölcsönözni a J.K.Rowling-összest, lévén Harry Potter és barátainak világa a fentebbiekben ábrázolt regényekhez képest életszerűnek és normálisnak nevezhető.

A hab a tortán, hogy mivel az anyatermészet ilyen csodálatos idővel kényeztet minket, itt ezen a bájos szigeten, ezért természetesen az utóbbi időben legtöbb örömöt adó szabadidős tevékenységemnek (futás) sem tudok hódolni, mivel félő, hogy ha valamilyen csoda folytán nem fújna el rögtön a kb. 100km (akarom mondani 60 mérföld/órás) szél, akkor garantáltan felfáznék (mint ahogy az egyszer már megtörtént).

Szóval az ilyen napokon érzem úgy, hogy bassza meg hazamegyek, veszek 10 liter jó hazai bort, egy rekesz normális, sárga (és nem sötétbarna), szénsavas, folyós sört, egy üveg Unicumot, meg egy üveg Rézangyalt (semmiképp nem szilvát) kifekszem a napra és egy hétig ki sem józanodom. Aztán egy hét múlva, napenergiával feltöltődve, pecsenyepirosra sülve és kicsit kótyagos fejjel felkelek, és elkezdem élni az életem: vagyis örülni mindenkinek és mindennek, ami ismert és szeretett.

(Zárójeles megjegyzés: pedig megfogadtam, hogy nem írok többet az időjárásról…)

Bábel

 2010.04.20. 01:15

 

„Bíííjaa??? How do you spell it?” – szegezik nekem a kérdést majd’ minden alkalommal, mikor bemutatkozom – ami elég gyakran megesik, mert a CS-s összejöveteleken mindig van új arc, és általában a régebbiek nevére sem emlékszik az ember. Lehetetlenség mindig annyi nevet, nemzetiséget, foglalkozást, továbbá az itt tartózkodás időtartamát megjegyezni. Van, aki évek óta itt él, van, aki évekig fog itt élni, de a legtöbben 6-12 hónapra érkeznek. Mindenki értelmiségi, sokan az egyetemen tanulnak és/vagy dolgoznak, mások a számos kutatóintézet, vagy valamilyen fejlesztőtechnológiával foglalkozó cég alkalmazásában állnak (egy bizonyos, a várost nyilvánvaló okokból többször megjárt családtagom kedvéért jegyezném meg, hogy a Bioinfomatikai Intézetben dolgozót már kettőt is ismerek, az egyikük programozó (ami, mint megtudtam a szoftverfejleztő-mérnök leánykori neve), a másikat elfelejtettem, hogy ki is volt, csak tudom, hogy volt még valaki, de azt hiszem ő sem biológus).

A szokásos bemutatkozó szöveg (alkalmanként kb. 8-10-szer, de a múlt hétvégén házi összejövetel volt, ahova rengetegen jöttek, plusz a házigazda nem CS-s barátai is ott voltak, így ott megduplázódott a szívélyes mosollyal kísért kézfogások és verárjúfromok száma) után általában az adott nemzettel kapcsolatos sztereotípiák, hallomásból tudni vélt információk megcáfolása vagy épp ellenkezőleg megerősítése következik. Apropó sztereotípiák; mint szociológus-szerűségnek mindig azt tanították, hogy bár a sztereotípiák, olyan tudásdarabkák, amelyek segítenek eligazodni a világban, de nagyon csúnya-csúnya dolgok (amennyiben korlátolt gondolkodásúvá tesznek). Ennek fényében, meg persze jó tekesként, igyekeztem tiszta lapot adni mindennek és mindenkinek, különösen Angliának és az angoloknak. De hiába. Eddigi tapasztalataim alapján ugyanis, nevezett földrajzi egység és lakói éppen olyanok, mint amilyennek a közös kontinentális – avagy tengerentúli, ahogy ők mondanák – tudás tartja őket. De így legalább e tekintetben nem értek nagy meglepetések. Nem így a saját nemzetiségemet illetően: itt ugyanis francia lettem, az angolok szemében legalábbis. Mikor másodjára kérdeztek rá, hogy francia vagyok-e (a tapintatosabbja nem kérdez rá, csak miután kiderül, hogy magyar vagyok, vallja be, hogy pedig azt hitte francia), megkérdeztem erről Marie-t (a francia anyukát), aki azt válaszolta, igen, teljesen másképp beszélek, mint a többi magyar, akcentus nélkül. Ami azt jelenti, hogy franciásan, merthogy akcentus nélkül biztos nem, az tuti. Úgyhogy srácok, ne lepődjetek majd meg, ha hazatértem után arra lesztek figyelmesek, hogy nem ejtem a h-kat és feltűnően orrhangon beszélek.

Azért persze be kell vallanom, elégedett vagyok újdonsült nemzetiségemmel, ha azt le is próbálom tagadni, hogy ez azért van, mert az egyik legmenőbb akcentus itt a francia, szemben a nem létező magyarral, amit feltételezem az „erős kelet-európai akcentus” (ahogy egy regényben a horvát mellékszereplő kiejtését méltatták) kategóriába sorolnak, azt viszont vállalom, hogy sokban tudok azonosulni a francia (olasz, spanyol) nézőponttal (persze erős torzítás, hogy van egységes nézőpont), ami az itteni életről alkotott véleményt illeti. Igen, igen itt az ideje, hogy beismerjem, hogy sok dolog, amit eddig pihentetőnek találtam, most már kezd fárasztani, de azért továbbra is úgy érzem elég mélyen (azt hiszem, ez a szó fejezi ki legjobban, amit érzek) értem az angol világ működését és ezért megengedőbb vagyok, mint sok más külföldi.

Zárás- és illusztrációképpen idekívánkozik Iliana, a bolgár csaj (nem semmi jelenség egyébként; ő az aki, a feltűnően nőies ruhába bujtatott 48 kilójával, hosszú szőke hajával és helyes pofikájával a Bionformatikai Intézetben programozóként dolgozik – ezzel kapcsolatban meg is említette, hogy Bulgáriában a szőke lányok általában gogo-táncosok) és az angol háziorvoslás története. Szóval Ilianat az ideköltözése utáni első két héttel járó stressz annyira megviselte, hogy folyamatosan rosszul volt, émelygett, ezért ellátogatott egy orvoshoz. Elmondta a panaszait, mire a doktornő (a „she” használatából kiderült, hogy nőről volt szó) közölte, hogy nincs itt semmi gond, egyszerűen arról van szó, hogy terhes. Erre Iliana közölte, hogy biztos benne, hogy nem terhes. Ennyiben maradtak, így a felingerelt és émelygő Iliana felhívta Londonban élő (egyébként bolgár) anyját és közölte, hogy ezek az emberek nem normálisak, ő egy percig sem marad itt tovább. Az anya meggyőzte kissé hirtelen lányát, hogy adjon még egy esélyt a szigetlakóknak, így pár hónappal később Iliana továbbra is itt tartózkodott, amikor bárányhimlős lett; elmondása szerint annyira rosszul volt, hogy az első nap azt hittem meg fog halni, a harmadik napon viszont már azt kívánta bárcsak halna meg. Iliana hirtelensége ellenére bizakodó természetű és egyébként sem volt nagyon más választása, így felhívta háziorvosát és kérte jöjjön házhoz, nagyon rosszul van, mire a kedves orvos közölte, hogy nem tud mit csinálni, de Iliana semmiképp nem menjen emberek közé, mert fertőz. Iliana így végül egy bulgáriai orvost volt kénytelen felhívni, aki megmondta milyen recept nélkül is kapható szer jó a viszketés ellen. Iliana szerencsésen meggyógyult, de az angol orvoslás örökre elásta magát a szemében, így talán nem véletlen, hogy neki mesélnek el olyan történeteket, amikben például egy amerikai srác amnéziás lesz az angol orvosok által felírt gyógyszerektől (a durvábbik verzióban eljön hozzá az anyja Amerikából, majd visszautazik, kis idővel később a fia felhívja, hogy mikor jön, mert nem emlékszik rá, hogy már volt nála). A történet eme drámai befejezése után Iliana kis szünetet tartott, majd mindnyájunknak azt tanácsolta, bármi bajunk is van, semmiképp ne forduljunk itt orvoshoz.

 

election day

 2010.04.16. 00:34

Kedves mindenki, aki mar unja a hazai hireket. Az itteni valasztas (is) nagyon izgi lesz. ma este vitazott eloszor a harom partvezer, es egyertelmuen Nick Clegg, a Liberalis Demokratak, vagyis a harmadik erot vezeto politikus nyert (http://www.guardian.co.uk/politics/2010/apr/15/leaders-debate-nick-clegg-tv), ami nem semmi teljesitmeny, tekintve, hogy 65 vagy hany eve a toryk es a munkaspartiak kormanyoznak felvaltva. Szoval erdemes kovetni az esemenyeket, mert eleg izgalmasnak igerkezik a hatralevo par het (majus 6-an fognak szavazni).

 

Írtam egy nem publikált blogbejegyzést még úgy másfél héttel ezelőtt arról, hogy milyen érzés is nekem, itt és most egyedül lenni. A mondanivalója lényegében annyi, hogy jó, eszméletlenül jó. Gyakorlatilag nincs senkim és ez

  1. mérhetetlen nagy szabadságot ad önmagam (újra)felfedezéséhez
  2. olyan helyzetek önálló megoldására kényszerít, amikkel otthon soha nem szembesülnék, vagy nem lennék rákényszerülve, hogy egyedül boldoguljak
  3. olyan felismerésekre vezet, amelyeket valahol mindig is észleltem, de talán éppen azért, mert annyira szem előtt voltak, valahogy mégsem birtokoltam igazán (mint amikor túl közel tartanak valamit a szemedhez és ezért nem látod élesen)

 

Végül azért nem tettem közzé, mert túlságosan személyes lett, mindenesetre nagyon érdekes volt most, öt nap majdnem totális egyedüllét után újraolvasni.

 

Mivel a húsvét miatt nem találtam CS-est, aki fogadni tudna, ezért egy hostelban laktam, közepesen szar helyen (este kicsit féltem haza menni) egy kb.10nm-es 15 fős szobában, amit teljesen megtöltöttek a háromemeletes ágyak; a szinten még négy másik ilyen szoba volt és mindehhez két wc, két zuhanyzó és egy csap. Azt tudni kell rólam (ezzel legtöbben már szembesülhettetek), hogy a kényszerbetegség határát súrolóan kényes vagyok bizonyos dolgokat illetően (például rosszul vagyok a gondolattól, hogy a bőrfelületem idegen, vagy idegen anyagokkal érintkező anyaghoz érjen – ami eléggé megnehezíti például a törölközőm megszárítását ilyen komfortfokozatú helyeken).

 

Napi több mint 10km-t gyalogoltam, mivel a metró rohadt drága, meg amúgy is a föld feletti város megtekintése miatt jöttem. Ebben nincs benne a múzeumokban való sétálás. Egyik nap délután egy körül egyszerűen nem bírtam továbbmenni, annyira álmos (aludni egy fentebb ismertetett szobában még holtfáradtan is meglehetősen nehéz) és fáradt voltam.

 

Az időjárás a honi novemberi körülményeket idézte, ha kisütött a nap, akkor már majdnem olyan volt, mint ha egy kevésbé meleg október végi nap lenne. Szerencsére a legnagyobb zuhét a British Museum átlátszó teteje alatt üldögélve sikerült átvészelnem, de egyszer azért elég csúnyán megáztam.

 

Szerdán és csütörtökön csak néha éreztem úgy magam, mintha a Sziget szombati napján 9-10 magasságában tartanék a Világzeneitől a Nagyszínpad felé, péntektől kezdve a hétvégének és a húsvétnak hála konstansan ilyen érzés tölthetett el. Szerencsére a sok év Szigetnek hála (azt hiszem még soha nem dicsekedtem el vele egyikőtöknek sem, de majdnem biztosan állíthatom, hogy többször megdöntöttem a rekordot a fentebbi Sziget-távon, főleg, ha már be voltam csiccsentve, és ha fiú és/vagy jó koncert is volt a dologban) egész gyorsan keresztül tudtam verekedni magam a mindenütt 10 feletti létszámban jelenlevő spanyolok tömegén.

 

Azzal viszont rendszeresen el szoktam dicsekedni, hogy még soha nem sikerült ott kijönnöm a Blaha aluljáróból, ahol akartam (a villamosmegállókat leszámítva) annak ellenére, hogy ebben az aluljáróban járok legtöbbször mióta tekes vagyok. Talán azt is meséltem már, hogy egyszer a Tűzraktérből kijövet nem sikerült a Király utca irányában elindulnom, annak ellenére, hogy ez lett volna a szándékom. Ennyi talán elég is tájékozódási képességeim ismertetése gyanánt. És most jön a meglepetés: kiderült, hogy bár tájékozódni érzésből valóban nem tudok, de ha rá vagyok kényszerülve, kiválóan tudok térképet olvasni, vagy legalábbis ebben a városban sikerült, ugyanis egyszer sem tévedtem el és sokszor még térkép nélkül is odataláltam helyekre.

 

Két útikönyvem volt. Remekül kiegészítették egymást: egy Eyewitness London Top10, ami a klasszikus turistás helyek bemutatására szorítkozik és egy TimeOut London, ami inkább a briteket célozza meg. Mivel az Eyewitness megközelítési módja ihletet adott, íme az én London Top 10-em:

 

      1. (holtverseny) a 156. Cambridge-Oxford evezős verseny ill. a húsvét vasárnapi

           Evensong a Westminster Apátságban

      2. a National Gallery (Van Eyck, Rembrandt, Corot, Monet, Degas, Van Gogh stb.)

      3. Notting Hill

      4. Tate Modern – nem vagyok nagy kortárs művészet rajongó, de le a kalappal)

  1.  az összes többi baromi jó és INGYENES (szerintem lelkiismeret-furdalásuk van amiatt, hogy összerabolták a fél, jobban mondva az egész világot) múzeum (pl. British Museum, Tate Britain stb. – rengeteg múzeum van, tényleg)
  2. Big Ben – én imádtam, nem is gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog
  3. Millenium Bridge (híd csak gyalogosoknak – bárcsak lenne egy Pesten is)
  4. a kocsma vagy inkább talán bárnak nevezném, aminek a hátsó része teljesen olyan, mint a Twin Peaksben (gyengébbek kedvéért: mindenidők legjobb sorozata – töltsd le és kezd el nézni) a Red Room
  5. St. James’s Park (egy parkot illő ideírni, mert nagyon jó, hogy ilyen sok van, de nekem igazából csalódást okoztak, főleg a Hyde Park, de lehet, hogy csak amiatt, mert szar volt az idő)
  6. a segítőkész rendőrök (többször is láttam, hogy segítenek a turistáknak és hozzám is, kérdés nélkül odajött egy miközben az útikönyvet böngésztem és megkérdezte segíthet-e)

+1. (különdíj) szervezettség (végre egy város/ország ahol tudnak szervezni! És engem abszolút nem zavarnak a szervezéssel együttjáró korlátok és szabályok sem, mivel számomra legtöbbször teljesen logikus, és az egymás mellett létezést segítő szabályok – egy rúgóra jár az agyunk és ez nagyon megkönnyíti az itteni életem) és tisztaság (a TimeOut-os útikönyv szerint persze London koszos, de hát ez bocsánatos bűn, a derék brit szerzőnek biztos nem sikerült még átjönni a Csatornán és vetni egy pillantást a kontinens nagyvárosaira)

 

Az egyensúly kedvéért a legkevésbé kellemes öt dolog:

 

  1. az időjárás (és nemcsak azért, mert most rossz időt fogtam ki, London isteni város lehet májustól augusztusig néhány – mondjuk, úgy 20-25-re saccolnám az eddig látottak alapján – déli felfogással nézve is jó időjárással bíró napon, de azokat leszámítva szerintem elviselhetetlen, hogy áprilisban ilyen idő legyen
  2. Starbucks és társai minden sarkon – de most komolyan, én, ha kávéznénk sem tenném ilyen helyen, hisz nem éppen az teszi még élvezetesebbé a dolgot, ha valami eldugott, aranyos, régies bútorokkal berendezett ládikószerű helyen, olcsón jó kávét iszol?
  3. kaja: az egy dolog, hogy drága, de szar is – csupa étteremlánc, semmi egyedi, helyes kis kajálda
  4. a déli part – az szuper, hogy a rakparton sétány van és nem autópálya, mint Pesten, de 200 méterre a Temzétől már csak londoni viszonylatban lepukkantnak számító és csöppet sem angolos lakóházak vannak, ami nagyon egyenlőtlenné teszi a város elrendezését helyileg, mivel északon meg csomó jó hely nagyon messzire van a folyótól
  5. a London Eye ár-érték aránya

 

Szóval összességében azt tudom mondani, hogy nagy tapasztalat volt, még egy hónappal ezelőtt sem gondoltam volna, hogy képes vagyok egyedül elutazni és elboldogulni egy nagyvárosba/n és fantasztikus érzés átlépni a saját határaimat. Visszajövök majd még mindenképpen, mert sok minden kimaradt. Londonban jó lehet lakni (északon egyes részeken és annak, aki bírja ezt az időjárást), mert ahhoz képest, hogy mennyire meghatározó gazdasági, kulturális stb. szempontból, egy nagyon is élhető nagyváros. De hát Rómának a nyomába sem ér.

az idojarasrol

 2010.03.30. 20:45

ma, miutan szarra fagytam a szelben es esoben, rajottem, hogy a mult heten jo ido volt. csak ezt akkor nem vettem eszre. azt hiszem ennyi eleg is az itteni idojarasi viszonyokrol. holnaptol a londoniakkal fogok ismerkedni (nem mintha lenyeges kulonbseg lenne), remelem kegyesek lesznek a szegeny utazohoz :)

Science Festival

 2010.03.25. 01:25

(Mivel most a net nélküli lapotopomon írok, sajnos nem tudom belinkelni a honlapját, de ha nem felejtem el, akkor majd megteszem.) es ime: http://www.admin.cam.ac.uk/sciencefestival/

 

Az előző két hetem csúcspontjait gyakran az egyetem (mármint a University of Cambridge, mert van ám egy másik is a városban a pórnépnek, az Anglia Ruskin nevezetű) által szervezett Science Festival (SF) előadásai jelentették. Ezen a két hetes rendezvénysorozaton több mint 60 különböző helyszínen várták az érdeklődőket. És szószerint várták is: mindig volt vagy három SF-s pólóban álldogáló fiatal, akik kizárólag azért voltak ott, hogy hatalmas mosoly és sűrű velkámozás kíséretében útba igazítsanak; egyszóval profi szervezés biztosította, hogy nehogy valaki lemaradjon egy őt érdeklő programról.

 

Én négy előadásra látogattam el, de ezeken kívül számos célzottan gyereknek szóló játékos-tudományos program, kiállítás, interaktívosdi stb. is volt. Mindkét szombatját reggel 10-től este kb. 9-ig kizárólag a tudomány fesztiválon való ünneplésének szentelhette, aki akarta. És akarták! Az első előadás, amire elmentem szombat délelőtt 11-kor volt és az autizmusról szólt, ami bár nagyon érdekes téma, általában mégsem vonz tömegeket. Kivéve egy ilyen 800 éves egyetemmel rendelkező angol városban, ahol

  1. megengedhetik maguknak, hogy szombat délelőtt ne a héten időhiányában elmaradt fontos teendőkkel, másodállással, ebédfőzéssel (be tudnak ülni kajálni jobb étterembe is minden hétvégén, vagy gyakrabban is akar), pihenéssel (hétközben is normálisan alszanak) stb. töltsék az idejüket
  2. igény is van a tartalmas szabadidős elfoglaltságokra, mint amilyen ez, vagy a színház, társas összejövetelek (a szemben lévő parkban kb. 10 család barbecuezott az egyik hétvégén), vagy akár a sportolás (szintén a parkban van két focipálya, egy körbezárt, ultrabiztonságos játszótér és egy betonos teniszpálya – hétvégente jó időben mindegyiket egész nap használják)

Persze mindehhez az kell, hogy a város és az egyetem lazán finanszírozni tudjon egy ennyire hosszú és sok embert foglalkoztató programot (néhány fizetős program is volt, de a legtöbb ingyenes volt).

 

Az autizmusos előadás egyébként nagyon érdekes volt, most nem részletezném, egy dolgot mesélnék el. A professzornő egyik anekdotája szerint, volt egy olyan felnőtt „kísérleti alanya”, aki gyerekkorára visszaemlékezve elmesélte, hogy amikor megkérték, hogy adja a kezét, ő arra gondolt azt várják tőle, hogy ténylegesen vágja le és nyújtsa át a kezét. Ez is egy példája annak, hogy az autista emberek nehezen értik meg a szavak mögötti jelentést, nehezen tudnak szóképeket értelmezni.

 

Nagy show volt a kémiás előadás, amire gyökereim és kedves term.tud. vonalon mozgó barátaim iránti tiszteletből ültem be. Burning Issues volt a címe, egy kb. 600 fős előadóban egy professzor-faszi kanárisárga köpenyben és segítők hadával felvértezve mindent égetett, ami csak éghető, no meg azt is, ami nem, közben pedig időnként vegyületek kivetítésével és szénatomok stb. emlegetésével próbálta okítani, a közönség 70%-át kitevő 14 éven aluli fogékony lelkeket. Hát sajnos én már nem tartozom közéjük. Mindenestre többször is eszembe jutott az a bizonyos történet Lillusról, egy szoknyáról és egy kémia óráról J

 

A kedvencem mégis a személyiség pszichológiás agytágítás volt, annak ellenére, hogy az elején csupa olyan gondolat jutott eszembe, a harmadik előadásra – ami elvileg az iszlám európai jelenlétének tudományos és kulturális vívmányairól szólt volna, de valójában egy, azaz egy muszlim bácsiról írt könyvét adta elő egy mérsékelt előadói tehetséggel megáldott pasi – is reflektálva, hogy milyen érdekes, hogy annak ellenére, hogy ez itt az európai tudományos élet egyik fellegvára, továbbra sem érzem, hogy a tudomány megszólítana. Én az egészt szeretem látni és nem a kis részleteket, mert ha az egészet látod az sokkal aktívabbá tesz, mint ha mindenki turkál a saját szemétdombján és közben elveszik a lényeg (ez a megjegyzésem a társadalom és humántudományok részleges ismeretéből fakad, a természettudományokról ilyen szempontból nem kívánok nyilatkozni most). Szóval ott állt a 30-as jóképű, jó modorú, igazi angol zsúrfiú és elkezdett a tinilányoknak szóló ismeretterjesztő-felvilágosító könyvek horoszkóp szekcióját idéző karaktertípusokat felvázolni, mindezt persze szemmel láthatóan mély elméleti megalapozással (természetesen Freud nem maradhatott ki) és biztos matematikai műveletek, szigorú módszertani szabályok segítségével igyekezett alátámasztani. Persze mindenki imádta. Én próbáltam ellenállni, de a BBC által szponzorált netes kutatás eredményeinek ismertetésénél megadtam magam; túl jó ötletei voltak a srácnak, pl. kimutatta a gyerekkori trauma átélésének és az érzelemkifejezésben való gyengeség ill. a problémakezelésben (nem tudom, hogy ez-e a hivatalos magyar megfelelője) való erősség együttjárását. Hát ezzel már engem is levett a lábamról… Volt még szép színes térkép, amin bebizonyosodott, hogy a dundii srácok nem véletlen nem érezték olyan jól magukat a skótoknál, mivel a nyitottság faktor arra fele jóval gyengébb, mint pl. itt vagy Londonban.

 

Egyszóval le a kalappal az dolog operatív részét megszervezők, az egyetem és a városlakók előtt.

mennek el a mi utcankban

 2010.03.20. 13:20

a varoson beluli kozlekedes:

teljesen oda vagyok a hosszu setakert. akar Rose-al, akar egyedeul be a varosba, mindenhogyan nagyon elvezem. mar az ido is egesz jo, igaz nem mindig sikerul eltalalnom, hogy milyen ruhat is kellene felvennem, mert van sokszor van olyan, hogy melegem van, de valahogy megis fazom. szoval setalni jo, van idod kozben elmelkedni es testmozgasnak sem utolso. van azonban nehany akadaly, amit le kell gyozni andalgas kozben:

a legszelesebb jarda is max. 2 meteres, de sokszor eppen akkora jarda van, hogy ha parhuzamosan probalod egymas melle rakosgatni a labaidat (vagyis rendeltetesszeruen probalod hasznalni), akkor eppen hogy nem csuszol le rola. ha szembe jon valaki, ami - lassuk be, eleg gyakran elofordul, egy olyan gyalogos es biciklis kozlekedest preferalo varosban, mint ez - akkor orosz rulettel eldonthetitek melyikotok lep le az uttestre, ami nekem azert kisebb felelmet okoz, leven a budapesti autovezetokre vannak beallitva az eletben maradast celul kituzo erzekeim. szerencsere az itteni autosok kifejezetten emberbaratok (azt is beleveve, hogy a pesti soforoknek nem nehez emberbaratabbnak lenni), igy tobbnyire sikerul eletben maradnom, bar tegnap peldaul esett, es katyuk azert itt is keletkeznek, amikben pedig osszegyulik az esoviz ugyebar, a kedves gyalogos (mint peldaul en) pedig 20 centire all vagy setal. a tobbit pedig mar el lehet kepzelni. ugy nez ki  tehat a dolog, hogy egy forgalmasabb uton egy kb. 5 meteres egy-egy savos uton mennek az autok, mellettuk, kozottuk a biciklisek, 20 centire pedig a max. 2 meteres jarda, amin a centrum fele sieto gyalaogosok, babakocsisok, biciklisek, oreg nenik, az ut kozepen trecselni megallok stb. egyaranat megtalalhatok, mindezt ugy, hogy sokszor olyan erzesed van, mintha valakinek az eloszobajaban allnal, mert privacy-imadat ide vagy oda, a derekmagassagban talalhato hatalmas ablakok 40%-an nincsen fuggony, igy pl. a multkor megcsodalhattam ahogy brit kortarsaim nagy vidaman jointot tekernek egy nappaliban (persze lehet hogy csak cigi volt).

masik nagy kedvencem az utcak elnevezese. bar a How to be an alien c. konyveben (http://www.librarything.com/work/599802) Mikes Gyorgy probalja felkesziteni az olvasot a tajekozodast es terkepolvasast nemikepp megnehezito brit szokasokra, en nem igazan akartam elhinni, hogy pl. csakugy atneveznek egy utcat a felenel. De igen. Az egyik pillanatban meg Downing Street-nek hivjak, aztan egy jon egy meroleges utca (ami az en kontinentalis felfogasom szerint nem adna elege okot az utca atnevezesere, foleg, ha az utcaneveket csak az az utcak legelejen hajlandok feltuntetni), es zsupsz maris a Pembroke Streeten talalod magad (igy mar kezdem erteni honnan vette J.K. Rowlings a hoppanalas oteletet).

a pozitivumokrol sem szeretnek elfeledkezni, hiszen a fair-play hazajaban kotelessegemnek erzem, hogy a magyar szokasoktol elteroen ne csak fikazzak valamit, hanem a dolog jo oldalarol is megemlekezzek. azt talan mar irtam, hogy mindenhol (a legkevesbe frekventalt kertvarosi zsakutcakban is) vakbarat jarda van es sipolos zebra (bar a zebrak itt nincsenek felfestve, csak lampak vannak az ut ketoldalan, meghozza ilyen benyomos lampak, mint amilyenek az A38 mogott a rakparton vannak - a zebracsikokat egyebkent nagyon hianyolom), es ha valahol lepcso van (pl. feluljaronal), akkor van egy utjelzo tabla arrol, hogy hany yardra van a rampa.

hat ennyit mara a kozelekedesrol, most megyek es eloben is gyakorlom kicsit, hatha szelesedtek almukban az utak.

ui.: a latszat ellenere nincs mukodokepes netem. teljesen bizonytalan, hogy mikor van es mikor nincs es altalaban nagyon lassu, de mar dolgozom a problema megoldasan, csak nem egyszeru a dolog, ismerve szamitogepes kepessegeimet. mindenesetre ha valakinek valamire nem valaszolnek, akkor ne csuggedjen, amint 10 percnel tovabb sikerul a gmailt eletben tartanom, meg fogom tenni.

 

a bukott angyalok etetese tilos

 2010.03.12. 13:59

egyszer egy kispal manias srac, nevezzuk Je-nek azt mondta nekem, hogy a Kispal szovegeknek olyan bo a szokincse, hogy orakig lehet olyat jatszani, hogy valaki mond egy szot es kerestek hozza egy szamot. megfordult a fejemben, hogy ilyen elv alapjan irom majd a blogot. nos, ha nem is minden bejegyzes cim, de legalabb nehany ennek jegyeben fog irodni, mint lathatjatok.

Rose evesben egyertelmuen ver engem, bar neha adnom kell neki valamit, ami lekoti a figyelmet, de altalaban nagyra nyitott szaj varja a zold/narancssarga es egyeb erdekes szinu pepet tartalmazo kanalat. en viszont sokszor alig tudom magamba eroltetni a meghatarozhatatlan osszetevokbol keszult sainsburys, tescos es egyeb kajakat. persze ezek az inseges napok, hisz anyuka francia es jol foz, raadasul deklaralt celja, hogy felhizlaljon, mert szerinte tul vekony vagyok es helytelenul taplalkozom. mindenestre eletemben nem ettem meg ennyi zoldseget, mint ebben a ket hetben eddig itt.

szoval az angol konyha. en igazan probaltam sztereotipiak nelkul erkezni es tiszta lapot adni ennek az orszagnak, barmilyen nehez is volt ez ugy, hogy rengeteget tanultam rola, szamtalan angol konyvet olvastam, imadtam a tortenulmeket es a kulturajukat, es ne feledkezzunk meg az angol nyelvvizsgafelkeszito es egyeb nyelvkonyvek modszeres, zart kis temakba szedett felepiteserol sem (pl. clothing, housing, countryside, family stb.) ugy erzem mindezek ellenere elfogulatlanul erkeztem es szandekomban allt adni egy eselyt pl. az angol szakacsoknak. hat ez eddig tartott. azt hittem az angol konyha pocsek hire csak valami hulye mitosz, amit valami finnyas francia inditott el, meg valamikor a 17.szazadban es azota is fennmmaradt. en, naiv azt gondoltam, ha a dragak tudjak magukrol, hogy pocsekul es iztelenul foznek, akkor mi sem egyszerubb, mint kicsit kevesebb krumplit tenni a dolgokba (foleg ha az ujvilag kincse total oda nem illo) es jobban megdonteni a soszorot (vagy egyaltalan kinyitni azt a fuszeres szekrenyt). de nem. erre ugy latszik ugyanugy keptelenek, mint mas mertekegysegekre vagy az ut tuloldalara atszokni. azert persze nem panaszkodhatok, ahogy a spanyol csaj mondta volt tegnap a couchsurfinges (tovabbiakban CS) talalkozon, o a helyemben kielvezne, hogy egy francia szakaccsal aldott meg a joisten, hisz ez jelentosen meg fogja konnyiteni angliai eletmodom az idealishoz valo konvergalasat (oke ez azert elegge szabadforditas volt).

mindenesetre nem is gondoltam volna, hogy a blog mottoja ennyire talalo lesz...

eloszor kolidzsban

 2010.03.09. 22:23

szoval eljutottam az egyetemre. nonap alkalmabol parnapos rendezvenysorozatot szeveztek szerte a varosban eloadasokkal, vonulassal, filmvetitesekkel stb. en egy beszelgetesen voltam, amit az egyetemi egyik (mert ugy vettem ki, hogy tobb is van) feminista csoport szervezett. most inkabb az egyetemmel kapcsolatos elmenyeimrol irnek.

eszmeletlen jo lehet itt egyetemistanak lenni!valami olyasmi, mint ha a TEK rendesen mukodne es tenyleg mindenki teljes erobedobassal rohanna az onmegvalositas fele. persze ehhez az is kell, hogy egy ilyen, mas programokkal osszehasonlitva gondolom kisebb erdeklodesre szamot tarto, programon is siman csinalhassanak ingyen bufet (keksz, udito, kenyer, pastetomok, gyumolcs) s mindez egy olyan teremben, aminek a falan ket plazmateve van egymassal szemben, pedig egyaltalan nem is volt nagy a helyiseg. teljesen profi szervezes; miutan mindenki begyujtotte a maga keksz adagjat, az egyik szervezo (termeszetesen diak - kb. mindenki az volt rajtam kivul) 2 percben bevezette a beszelgetest, majd harman harom temaban (csaladon beluli eroszak, nok es a sport, ferfi feministak) 10-15 percben elmondtak a maguk gondolatebreszto bevezetojet, ezek utan pedig korrektul moderalt beszelgetes bontakozott ki. hat ezek a sracok tudnak vitatkozni!

(folyt.kov. csak mindjart ledob a net, ugyhogy inkabb meg addig mentem, amig lehet)

elso napok

 2010.03.07. 13:05

 

az albán apuka megérkezésem estéjén elmondta, hogy – ahogy láthatom – nekik  nagyon fontos a rend és a tisztaság. Eközben én hevesen bólogattam, de úgy tűnik nem lehettem túl meggyőző, hisz utána megkérdezte, hogy nekünk Hungáriában (Hungary helyett következetesen Hungáriát mond, csak kicsit másképp intonál, mint mi) is fontos-e a tisztaság.

 

Ezzel kapcsolatban:

  1. előttem fél évig is magyar lány volt, szóval ha már ország alapján alkot véleményt a tisztaságról, akkor ne kérdezzen ilyet, mivel gondolom látta, hogy nincs ilyen gond a hungáriaiakkal
  2. két és fél év überpíszí, a posztkolon látásmódra (is) rendkívül érzékeny tekes nevelés után félve merem csak bevallani, hogy bizony eszembe jutott – persze csak elméleti síkon -, hogy visszakérdezzek: És Albániában mi a helyzet?
  3. oké, hogy vannak országok, amikről nagy átlagban elmondható, hogy a polgárai és azok lakásai tiszták, de szerintem mindenhol vannak ilyenek is, olyanok is (Albánia előtt az első gondolatom az otthonom és a tekes tisztasági viszonyok közötti különbség volt, vagy akár mondjuk bármelyik olyan lakás, ahol jártam és finoman szólva nem volt rendes és tiszta)
  4. amúgy jófej a papa (egyébként 31, állati laza és azt hiszem nagy túlélő; 16 évesen jött el a szülőföldjéről, 6 évig Görögországban dolgozott, aztán átjött ide)

 

 

Ez a város jó hely. Ezt abból gondolom, hogy még egy ilyen lassan alkalmazkodó, bénázó valakinek, mint én, is nagyon hamar megtetszik. Emberi léptékű és élhető (csomó vakbarát járda, babakocsit tologató ember, a belvárosban nem lehet autózni, mindenki biciklizik), eszméletlenül nemzetközi, de mégis nagyon angol, pezsgő kulturális, sport stb. élet. Nem lesz itt rossz dolgom.

 

D-day

 2010.03.02. 13:25

pár óra múlva indulok, pár óra múlva érkezem. nagyon kíváncsi és izgatott vagyok, de csöpp szorongás sincs bennem.

az utolsó napok szenzációsak voltak, minden eltűnt, ami miatt a februrárom borzalmas volt, csak a jó dolgok maradtak a végére.

valamelyik este elalvás előtt eszembe jutott egy régi kedves történet, amolyan "jó nagyot mosolygok rajta a vonatról leszállva a keletiben (valamiért mindig ott jutnak eszembe életem muris helyzetei), miközben a szembejövő leszedált, nejlon szatyros honfitársaim hülyének néznek" sztori. sokan ismeritek, hisz annyi nyelvvizsgánkat végigkísérte az az egy mondat, amit anno még kedvenc agglomerációs városom középiskolájában, a középfokú angol nyelvvizsgára való felkészülés rémétől reszketve ülve, egy akkori barátnőm írt le egy pad alatti levelezésben megnyugtatásom végett, mondván semmi gond, ha nem fog menni nekem a középfokú, ezt az egy mondatot most megtanítja, nehogy bezáruljon előttem a nemzetközi bordélyházak állásinterjúra nyitott ajtaja. íme tehát: "What kind of sex do you want?" azóta persze több fordítást megért ez az oly lényegretörő kérdés, de továbbra is várom a karrierem alakulását szívükön viselő, műfordítói vénával megáldott lelkektől az újabb nyelvekre való átültetést. bár már hallom is lelkifüleimmel (nekem ilyen is van), ahogy PénzesPajtás megjegyzi, hogy az igazán profik ezt nonverbális úton is ki tudják nyomozni.

hát ezzel búcsúznék kis hazámtól, vigyázzatok rá júliusig, hisz van mire; tegnap például a deákon a templom előtt sétálva kisebb csattanásra lettem figyelmes, hátrafordultam és hát nem kiesett az a fránya pisztoly valamelyik szorgosan lehajoló 30-as pasi zsebéből. ejnye hát, mifelénk pisztolytáskát is csak mozivásznon, spagettiwesternt nézve látni?

süti beállítások módosítása